Autóban ülök, az ország legnyugatibb szegletébe, a Vendvidékre tartok, hallgatom a rádiót, leginkább kocsiban rádiózom, váltogatom a csatornákat, rossz muzsika, rossz muzsika, rossz muzsika – vagy lehet, hogy nem is rossz, mindenesetre nem az én világom –, orvosi tanácsadás, gyermekvédelem, rossz muzsika, rossz muzsika, jó muzsika, Josquin des Prez, de most nincs hozzá hangulatom, női hang, derűs, okos, barátságos, nem tudom, kicsoda, nem tudom, honnan jött, és mit csinált, mik a bűnei és az érdemei, arról beszél, hogy mi mindent várt, mire számított 1988-ban, amikor lemondott az akadémiai mittudoménmicsodáról, mert nem érezte magát elég okosnak és kitartónak, aztán jött 1989 és a rendszerváltás, reményekkel és álmokkal, és ha most visszagondol, akkor úgy érzi, hogy 2005-ig minden jó volt, az egész volt jó, a rosszal együtt volt jó, csodálatos volt a változásban benne lenni, átélni…
Hallgatom ezt az okos, intelligens női hangot, választékosan beszél, finoman, minden erőszakosság és indulat nélkül. A gondolkodó ember hangja, aki érti vagy legalább is érteni akarja a világot, részt venni benne, alakítani.
Hallgatom, értem, arra gondolok, hogy milyen megnyugtató, hogy vannak ilyen emberek, biztosan sok ilyen ember van, nem harsányak, nem erőszakosak, csöndesen intelligensek, szorgosak és tehetségesek, azon vannak, hogy előrébb jusson a világ, és ugyan feltehetően sok mindenről egyformán gondolkodunk, de azt azért érzem, kihallom az okos, intelligens hangjából, a megértő és finom tónusból, abból, ahogy a levegőt veszi, mert úgy veszi, hogy szinte nem is veszi, még a levegőt is tapintatosan veszi, annyira visszafogottan és indulatmentesen beszél, hogy esetében igazán helyénvaló a kifejezés, miszerint formálja a szavakat, amelyek olajozottan, lágyan és puhán libbennek, válnak el az ajkáról, mint egy-egy buborék, szóval sok mindenben egy húron pendülhetünk, mégis azt súgja valami, hogy ugyanakkor sok mindenről meg nem gondolkodunk egyformán, de ez nem baj, ez természetes, az a jó, hogy mások vagyunk, de nem a különbözőségünk a lényeg, hanem az azonosságunk, az tart össze, lám, milyen kevés kell…
És akkor azt mondja ez a finom, intelligens hang, hogy „…mert itt van Trianon, állandóan előkerül, egy százéves ügy, miért nem lépünk már túl rajta, miért piszkáljuk ahelyett, hogy a jövővel és a…”.
Egyszerre szomorodom el és gerjedek haragra. Elvettek tőlem valamit, amit talán nem is adtak nekem, amit én magam adtam magamnak. Nem várom meg a műsor végét, már nem vagyok kíváncsi rá, nem akarom megtudni, hogy ki a beszélő. Nem érdekel. Mert már tudom, hogy a finom és kulturált hang mögött valójában egy süket ember rejtezik.
Kár.
Úgy értem, kár érte. Érte, értem, értünk.
Apám féltestvére jut eszembe. Aki az édesanyjuk halálos ágyánál ülve azt fejtegette, hogy Isten nincs, túlvilág sincs, mennyország meg aztán végképp nincsen. Apám le akarta ütni. Aztán inkább fújtatva kirontott az udvarra:
– Ateista barom! – hörögte. – Érzéketlen állat!
Nem az ateistákkal, nem a barmokkal és nem az állatokkal volt baja, hanem az érzéketlenséggel.
Miért van ez így? Nem az, hogy léteznek érzéketlenek, hiszen azt is tudomásul veszem, hogy léteznek süketek és vakok, félkarúak, színtévesztők, és ők általában tudják magukról, hogy süketek és vakok, félkarúak, színtévesztők. Azt nem értem, hogy miként lehetséges az, hogy a lelki fogyatékosok közül éppen azok nem tudják magukról, hogy csökkent képességűek, akik azt hiszik magukról, hogy finomak, intelligensek és megértőek. Ez miért van így?
Megírtam, elmondtam, bevallottam, aduként kivágtam, szerényen beismertem már számtalanszor, hogy megrendít a zsidók megalázása, összegyűjtése, deportálása, iparszerű megsemmisítése. Különösen (ha egyáltalán létezik ez esetben ilyen, hogy különösen, de hát mit csináljunk, létezik) a magyar zsidóságé. Nem értem, megbocsáthatatlannak tartom, meg világvégének. Mégis felpaprikáz, ha valaki arról győzköd, hogy a holokauszt fájdalma más (mélyebb?, megrendítőbb?, fontosabb?, tanulságosabb?, magasabb rendű?, elviselhetetlenebb? – mindegy, hogy éppen mi az érv).
Nem bánom, ha a történész méricskél. Tegye! Az (is) a dolga. De a mindennapokban nem méricskéljük a vért, nem porciózzuk, nem rangsoroljuk a fájdalmat.
Megmosolyogtatnak az ilyesféle nyegle újságírói állítások: „az emberi történelem legnagyobb tömegmészárlása”. Lehet, hogy az örményeké a történelmi vérengzéstoplistán az első tízbe sem férne bele. Lehet, hogy az észak-amerikai indiánoké sem.
Velük ráadásul – akárhányan voltak is – senki sem törődik, mert őket (így olvastam nemrégiben egy komoly tanulmányban) nem elvből vagy hitből, tehát nem gonoszságból irtották ki, hanem világosan átlátható emberi mocsokságból, nevezetesen piszkos anyagi érdekből (vagyis, ha semmiképpen nem is helyeselhető, de lényegében érthető okból). Lehet, hogy a tíz-húsz millió belga kongói őslakos, a hétmillió éhen veszejtett ukrán, Pol Pot válogatott módon kinyírt kétmilliója sem versenyképes?
És azok a vajdasági magyarok, akiket 1944 őszén bunkózással, fűrészeléssel, égetéssel és nyúzással kínoztak Ivan Rukovina és Todor Gavrilovics Rilc szerb daliái, és akiket aztán a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország zenéjére megcsonkítva, csuklójuknál dróttal összekötözve, élve lökdöstek a tömegsírokba? Ők azon a képzeletbeli horrortoplistán még az első ezerben sem kapnának helyet? Hiszen csak pár tízezren voltak. Csekélység. Mi ez „a történelem legnagyobbjaihoz” képest? A Fájdalom Rekordkönyvében vajon hol helyezendő el a Nick Ut által fotografált Phan Thi Kim Phúc (a pucéran, széttárt karral menekülő, napalmtól égett vietnami kislány) fájdalma?
Ilyen marhaságok keringenek az agyamban. Megmosolyogtat a szenzációhajhász butaság, viszont felbőszít a magának előjogokat követelő, magát intelligensnek és kulturáltnak érző, tolakodó érzéketlenség. Vasvárnál lekanyarodom a főútról. Iszom egy kávét. Dühít, hogy hagyom magam dühíteni. Olyasféle értelmetlen dolgokon, hogy kinek a fájdalma nagyobb, meg hogy ki mit miért nem felejt már el. Mit akar ez tőlem? Miért fáj neki, hogy nekem valami fáj?
Egyáltalán: honnan tudja, hogy nekem hogyan fáj? Miért vár tőlem önfeladást? Miért olyan nagyon fontos neki, hogy megtagadjam a határon túl élő rokonaimat, barátaimat? Miért ilyen otromba? Miért mos össze össze nem tartozó dolgokat? Miért süket, ha egyszer hall? Miért várja el, hogy én tiszteletben tartsam – sőt, tovább megyek: megértsem – az ő fájdalmait és bánatát? Mert, felteszem, neki is vannak.