A hírhedt szélhámosságok első fecskéiről szinte azt sem lehet tudni, mikor röppentek be a köztudatba, hiszen több esetben csak évtizedek múltán derült ki az igazság. Számos megdöbbentő tanulság ellenére – a kecsegtető hozamok reményében – még ma is milliók hiszik, hogy a piramisjáték vagy egy illegális tőzsdei ügylet kiválóan alkalmas a pénzük fialtatására.
Noha már-már unalomig csépelt a frázis, hogy az ötletgazdán kívül általában csak vesztesei vannak annak a rendszernek, amely előbb vagy utóbb a saját súlya alatt omlik össze. A szélhámosságra épülő üzletág azonban mindig talál önjelölt balekot, akikből könnyen válik egy csapásra földönfutó.
Miközben a fehérgalléros bűnözők elégedetten dőlnek hátra karosszékükben otthon, vagy épp a börtönben a priccsen várva szabadulásukat. A csalók történetein sokan csak mosolyognak, míg a végkifejlet szinte mindig tragikus. Mégis minden kezdődik elölről újra és újra.
A leggyakoribb lehúzási módszer a gyakran csak piramis- vagy pilótajátékként emlegetett Ponzi-rendszer a modern kor egyik legismertebb pénzügyi csalójának, az 1882-ben született olasz Charles Ponzinak nevéhez fűződik.
A férfi 1920-ban azt ígérte a befektetőinek, hogy ötvenszázalékos nyereséget szerez nekik negyvenöt napon belül különféle értékpapírszelvényekkel, valójában az új ügyfelek folyamatosan azért kellettek neki, hogy a befizetéseikből a régi klienseket elégítse ki.
Már nyolc hónapja futott a piramisjáték, amikor a rendszer végül összeomlott. A világméretű infláció és az országok közti árfolyam-különbözetek nyomán megközelítőleg 20 millió dollárnyi veszteség halmozódott fel, ami mai értéken körülbelül 245 millió dollárnak felel meg. Ponzi végül öt évet töltött börtönben, aztán amikor további kilenc évre ítélték, Brazíliába szökött, ahol végül szegényen halt meg 1949-ben. Tehát a mások pénzének összegyűjtése és szétosztása irreálisan magas kamat reményében nem vezetett és a mai napig sem vezethet tartós nyereséghez.
Az Isten pénze
Napjainkra már bőségesre duzzadt azoknak a külföldi, főként amerikai fehérgalléros csalóknak a listája, akik „óriási leleményességükkel” gigantikus veszteségeket okoztak. Az Egyesült Államok történetének egyik legsikeresebb piramisjátékával Lou Pearlman, a híres zenemogul büszkélkedhet, aki az 1990-es években több híres együttesnek és előadónak volt a producere.
Olyanoké, mint a The Backstreet Boys, az LFO vagy az NSYNC. Ám Pearlman főállása mellett hozzávetőleg húsz éven át győzködte a cégeket és befektetőket, hogy tegyék pénzüket két olyan vállalatba, amelyek valójában csak papíron léteztek. Több mint 300 millió dollárt zsebelt be ezzel a módszerrel, majd 2008-ban pénzmosásért, csalásért és hamis csődjelentésért került börtönbe. Büntetését jelenleg is tölti, huszonöt évet kapott.
Az élet fintora, hogy a piramisjátékosok közt pap is akadt: a kilencvenes években Gerald Payne 18 ezer embertől lopott el megközelítőleg 20 millió dollárt. A templomba járóknak azt ígérte, ha egyházi támogatásként befektetik pénzüket, akkor dupla nyereség üti a markukat. A tisztelendő atyát sokáig nem tudták elkapni, mert tízezer dollár alatti csekkeket töltetett ki a hiszékeny hívőkkel, és ezt nem kellett jelentenie az adóhatóságnak.
Amikor lebukott, Payne azt állította: a pénzt nem használta fel, hanem elajándékozta. A bíróság a csaló egyházfit végül huszonhét éves börtönbüntetésre ítélte.
Mindezek után kellően ironikusan hangzik az Isten pénze című rádióműsor. Gary Gauthier, a keresztény nézeteket valló médiamogul Tampában vált híressé e címet viselő adássorozatával a kétezres évek elején. A szélhámos összesen hatmillió dollárt lopott főleg idős áldozataitól, akiket akár negyvenszázalékos hozammal is kecsegtetett ingatlanbefektetések révén.
Az ügyfelei az adás alatti betelefonálók közül kerültek ki. A piramisjáték öt évig kitartott, miután néhány ember tényleg kapott vissza pénzt, akik ezért folyamatosan híresztelték az adás alatt a sikerüket. Gauthier jelenleg is börtönben ül Floridában.
A legendás csalások sorából a szekták sem maradtak ki. A svájci Damara Bertges és Hans Günther Spachtholz 1991-ben alapította meg az Európai Királyok Klubját. Ez egy nonprofit vállalat volt, amely „felvette a harcot a bankok ellen”, és azt ígérte, hogy „segít a kisembernek”.
A klubtagok egy „levelet” vehettek meg 1400 svájci frankért, amiért cserébe tizenkét hónapon keresztül kétszáz frankot kaptak, ezzel egy év alatt majdnem meg tudták duplázni a pénzüket.
A klub gyakorlatilag úgy működött, mint egy radikális közösség: rendszeres találkozóik voltak, ahol látványos előadásokat tartottak a kifizetésekből, saját himnuszuk volt, a 94 ezer tag pedig fanatikusan imádta a csoportosulás vezetőit.
Amikor a séma bedőlt 1994-ben, a befektetők jelentős része nem akarta elhinni, hogy egy piramisjáték áldozatává váltak: tüntettek Bertges és Spachtholz szabadon engedéséért, halálos fenyegetéseket küldtek a bíráknak, és azt hitték, a bankok vágtak vissza a kisembereknek, mert felvették velük a harcot. Bertges nyolc évet ült, Spachtholz négy és felet, körülbelül kétmilliárd német márka tűnt el, amiből csupán ötszázmilliót szereztek vissza a hatóságok.
Madoff a csúcstartó: 150 év
A legravaszabbak listája azonban itt még messze nem ér véget: Florida leghírhedtebb csalója Scott Rothstein volt, aki egy 1,4 milliárd dolláros rendszert üzemeltetett évekig. Vagyonát sosem próbálta titkolni, több mint kétszáz luxusórája volt, Bugattival járt, és aranyból készült a toalettje. A befektetőkkel olyan kitalált értékpapírokat vásároltatott a kilencvenes években, amelyekre három hónap alatt húszszázalékos hozamot ígért. A bíróság csupán 2010-ben ítélte el, és jelenleg ötvenéves börtönbüntetését tölti.
A fantasztikus A Wall Street farkasa című film főszereplője, Jordan Belfort csupán tanonc lehetne az amerikai Bernard L. Madoff mellett, akit a modern kori pénzügyi rendszer legnagyobb csalójának tartanak. A harmincas évek végén született befektetési guru a Nasdaq – a New York-i technológiai értéktőzsde – volt elnöke, a Bernard L. Madoff Investment Securities alapítója és vezetője a történelem legnagyobb piramisjátékának kiagyalója volt.
A spekuláns 1960-ban alapította meg a Bernard L. Madoff Investment Securities LLC-t, és csak 2008-ban derült ki, hogy egy masszív Ponzi-sémát alkalmaz. Egyes becslések szerint az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején kezdett piramisjátékként működni vagyonkezelési üzletága, 1999 előtt azonban ez még senkinek nem szúrt szemet, pedig többen is jelentették, lehetetlen azt a hozamot elérni normál piaci körülmények közt, amelyet produkált.
A tőzsdefelügyelet viszont nem foglalkozott vele. Madoffék gyakran előre eldöntötték, hogy egy adott ügyfél mekkora hozamot kap majd, végül utólag igazolásokat állítottak ki arról, hogy milyen fiktív ügyleteken érték ezt el. A kereskedési jelentéseket egy számítógépes program mellett külön személyzet hamisította.
Végül pont tíz évvel ezelőtt a fiai buktatták le Madoffot, akiknek elvileg fogalmuk sem volt egészen addig a csalásról. A kár az elmaradt hozamokkal együtt 65 milliárd dollárra rúgott, jelentős része ma sem térült meg. Időközben a botrányba a professzionális szélhámos mindkét gyermeke belehalt.
A guru 2009-ben vonult börtönbe hetvenegy évesen, miután a maximálisan kiszabható százötven éves büntetést kapta.
A fehérgalléros csalókra rossz világ köszöntött a kétezres években. Nami Kazucugi a japán L&G vezetőjeként sajátos ötlettel állt elő, hogy megoldja cége anyagi problémáit: 2004-ben elkezdett virtuális pénzt kibocsátani azoknak, akik legalább százezer jent fektettek a társaságba. Az enten névre keresztelt virtuális pénzt csak az L&G fogadta el, ráadásul minden évben 36 százalékkal növelték az értékét.
Az entenre komplett szektát épített fel a japán üzletember, híres zenészek, tévésztárok hirdették a jövő fizetőeszközét. Amikor az L&G osztalékot is entenben kezdett fizetni, már sok volt a befektetőknek, és számos nagytőkés kiállt a vállalat mögül, a séma bedőlt. Namit letartóztatták, és 18 évre börtönbe küldték.
Valószínűleg nincs olyan ember Magyarországon, akinek ne lett volna tele az ezredfordulón a hűtője Parmalat tejtermékekkel, hiszen az olasz vállalat rendkívüli ütemben terjeszkedett Európában. Az akvizíciókat viszont a cég nagyrészt hitelből valósította meg, számos üzletág veszteséges termelését pedig eltitkolta a menedzsment. Miután a vállalat a semmiből egy 300 millió eurós kötvénykibocsátást jelentett be, és ez bedöntötte a részvények árfolyamát, elkezdték vizsgálni a cég könyvelését.
Ekkor derült ki, hogy majdnem négymilliárd eurónyi számlapénz a cég könyveiben nem is létezett. A Parmalatnak összesen 14,3 milliárd eurónyi adóssága volt, ami a hivatalosan bevallott összeg nyolcszorosára rúgott, tönkretéve 135 ezer befektetőt. A cég vezetőjét, a tartós tej atyját, Calisto Tanzit és öt üzlettársát 2011-ben tartóztatták le, s azóta is börtönben vannak.
Mondják, amíg van lócitrom, mindig lesz veréb. Így van ez a fehérgalléros szélhámosokkal is, akiknek a piramisjátékok korszaka előtt is volt életük, mert akadtak hiszékeny és naiv madarak. A korábban élt legfurcsább emberek mai szemmel egészen elképesztő módon tették lóvá ügyfeleiket. Itt van például Victor Lustig, aki francia miniszterhelyettesnek kiadva magát 1925-ben egy hónapon belül kétszer is eladta az Eiffel-tornyot egy, a titkos tárgyalások után legtöbbet ígérő párizsi vaskereskedőnek.
A megbeszéléseken államérdekre hivatkozva a legnagyobb titoktartást kérte. Az első sikeres akció után elmenekült, de pár hét múlva visszatért, ekkor jelentette fel az egyik partnere. Sorsát nem kerülhette el: 1934-ben letartóztatták, és tizenhárom évvel később a rácsok mögött halt meg. A halotti igazolására foglalkozásának ezt adták meg: „Kereskedőgyakornok”.
Árulkodó Göring-gyűjtemény
Az 1870-ben született George C. Parker sem bíbelődött kis méretű ingatlanokkal, egyszerűen eladta a Metropolitan Museum of Artot, a Madison Square Gardent, valamint a Szabadság-szobrot. A kedvence a Brooklyn híd volt, amelyet karrierje csúcspontján heti kétszer is értékesített, egyenként ötvenezer dollárért.
Vevőinek azt ígérte, hogy ők szedhetik be az útdíjat a hídon átmenő forgalom után. A meglepett vásárlók szeméről csak akkor hullott le a hályog, amikor a rendőrség kiszállt, hogy felszámolja a díjfizetőkapukat. A hatóság megdöbbenések sorozata után derített fényt arra, hogy üzelmeire külön ingatlanirodát tartott fenn, a házkutatásnál pedig tengernyi hamisított aktára bukkantak. Így Parker „pályafutása” a hírhedt Sing Sing börtönben fejeződött be 1928-ban, ahol két évvel később meg is halt.
Egy képhamisító ritkán válik ünnepelt hőssé, ám Han van Meegerennel ez esett meg. Az 1889-ben született művész be akarta bizonyítani, hogy technikája a legnagyobbakéval vetekszik, ezért úgy gondolta, megfesti a neves németalföldi mester, Vermeer egyik képét, és eredetiként megmutatja a művészettörténészeknek, majd leleplezi magát.
Ám a hamisítás annyira jól sikerült, hogy a szakértők ámuldoztak, a gyűjtők pedig az egymás után érkező példányokért óriási összegeket kínáltak. A hamisító ráadásul „új” Vermeereket is festett, gyakorlatilag létrehozott egy olyan korszakot, amely a valóságban nem is létezett.
A fordulat akkor következett be, amikor a második világháború után Göring gyűjteményében felbukkant az egyik ál-Vermeer, és a képhez tartozó papírok, számlák alapján be lehetett azonosítani Meegerent. Kollaboránsként állították bíróság elé, a vád szerint nemzeti kincseket játszott át a náciknak. Ekkor mindent bevallott, de először nem hittek neki.
A tárgyalás előtt egy szigorúan őrzött szobában kellett újrafestenie egy remekművet. Amikor kiderült, hogy hamisító, a közvélemény mellé állt, hiszen nemcsak a magukat oly nagyra tartó műértőket, de a nácikat is átverte. A bíróság is megengedő volt, egyetlen év börtönre ítélték, ám a sors fintora, hogy ezalatt egy szívroham végzett vele.
Mint látható, előbb vagy utóbb minden csalásra építő svindler lebukik, csupán idő kérdése, mikor dől össze a rendszer. A pénz legtöbbször eltűnik, a hiszékeny befektetők pedig bottal üthetik a nyomát.