Világéletében baj volt Sándor Györggyel, de erről nem tehetett. A második világháború kitörése előtti évben zsidónak születni nem szerencsecsillagzat, apát munkaszolgálatosként elveszíteni, kisgyermekként bújtatva lenni szintén nem. Ateista-kommunista nevelést kapni, majd katolizálni sem az. Amikor felvették a Színművészeti Főiskolára, eldőlt, hogy az élete a színpadon fog eltelni, amikor kirúgták, az is, hogy nem Rómeóként. Kellett egy kis idő, amíg rájött, hogyan lehet ebből a sok mindenből valami újat létrehozni. És megszületett a humoralizmus.
Ájult siker. Ez a Sándor György-estek legtalálóbb leírása. Egyszerre volt underground és magas művészet, még azok is sznobista rajongással emlegették, akik egy szót sem értettek belőle, hiszen egy-egy mondatában mindig több réteg volt. Szomorúság és humor egyszerre. Ez volt az igazi Sándor Gyuri-s élmény, a szellemi élvezet. Életművének komoly szakirodalma van, büszke rá, lehet is, hogy legnívósabb kortársait nevezhette rajongójának és barátjának. Évtizedekig az estjeire nem lehetett beférni, aztán amikor a nyolcvanas években beengedték a Magyar Televízióba, kiderült, hogy tud bánni a legnagyobb közönséggel is.
Kilencven után azonban meg kellett tapasztalnia, hogy a világ nem olyan kerek, mint addig látszott. Sándor György ugyanis tévedésbe esett, azt hitte, joga van úgy gondolkodni, ahogy akar. Ám kiderült, hogy az addig nyitott és derűs barátok ezt máshogy gondolják. Elteltek hosszú évek, volt benne hallgatás, újságba írás, kamaraszínházi est. Lassan olvadt a jég. A régi barátok egy része visszatért, aki meg elmaradt, azért nem volt kár.
És visszatért a közönség elé is, jöttek a lehetőségek után a komoly elismerések: Magyar Örökség díj, Kossuth-díj, Nemzet Művésze. Sándor György ma is a közönség elé áll, új estekkel, meg a régiekkel. Kiderült, hogy amit harminc-negyven éve rólunk mondott, tudott, az ma is érvényes. Ez az életműdíj: az örök érvény meg a mondatok, amelyekből szállóigék lesznek.
Sándor György nyolcvanéves lett. Isten éltesse sokáig!