Oláh Vilmosnak hatalmas a lelke. Jut ebből a muzsikával elárasztott, mindig kedvesen mosolygós lélekből sokaknak. Családjának, zenésztársainak a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában, amelynek koncertmestere, és jut a közönségnek is, hódolóinak, akik bármikor szívesen hallgatják a Liszt-díjas hegedűművész játékát. Ennek a léleknek a mélységeihez enged közelebb a The Violin Alone című amerikai dokumentumfilm, amelynek múlt héten volt a magyarországi díszbemutatója az Urániában.
Épp itt volt az ideje az itthoni premiernek, hiszen az alkotást már egy éve vetítették a mozik az Egyesült Államokban, és sorra zsebeli be a filmes díjakat, többek között 6 Emmy-díjjal jutalmazták, elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek, rendezőnek, operatőrnek, vágásnak, audiomegoldásnak és zenének járó rangos televíziós elismerést.
A közel egyórás film születésének története egy évtizedre nyúlik vissza, amikor Oláh Vilmos egy turnén járt az Egyesült Államokban, és a hegedűjátéka megbabonázta a montanai komponistát, Eric Funkot. Megismerkedésük után Funk írt a művész számára egy különleges darabot szólóhegedűre, olyan „versenyművet”, amelyben a zenekari kíséretet, a többi hangszer szólamait is maga a szólista játssza. Oláh Vilmos van olyan bátor és virtuóz muzsikus, hogy örömmel vállalta a kihívást, s a művet nagy sikerrel bemutatta a budapesti Nádor Teremben.
A film a produkció megszületését követi nyomon a hangok kottába vésésétől a megszólalásukig, ahogy Eric Funk és Oláh Vilmos együtt dolgozik az alkotáson, az extrém vonós megoldásokon, hogyan lehet a hegedűből fuvola-, fagott-, trombitahangot kicsikarni, formálni, sőt a hegedűn a timpani ütéseit imitálni. Valljuk be, nem igazán lehet, de mégis, mintha hallanánk… Ez a művészet!
A darab életre kel.
Alkotó és előadó, miközben próbálnak, kicserélik gondolataikat a művészet lényegéről is. „Nem vagyok hegedűművész, én zenész vagyok” – vallja Oláh Vilmos, ám az alapigazságokat kollégája, Vásáry Tamás zongoraművész fogalmazza meg a vásznon, azt például, hogy a kreativitás, a felfedezés vágya élteti a művészt. A képsorokban viszont nem ez, inkább a jól érezhető végtelen művészi alázat fogja meg leginkább az embert, amivel Oláh Vilmos hozzááll ehhez az egészhez, s ami egész előadóművészi attitűdjére jellemző.
Mi a film sikerének titka? Funk ötlete remek, bár nem új, a zenetörténet évszázadaiban számos szerző törekedett szólóhangszeren szimfonikus hangzás vagy kíséret megidézésére. Mégis: tévénézők millióinak, akik számára még ismeretlen a komolyzene világa, érdekesnek és revelációnak hathat ez a megközelítés. Megragadják a nézőket a bravúros operatőri megoldások is, a szép lassított felvételek, ahogy rezeg a húr, porlik a gyanta, szalad a vonó, járnak az ujjak, és ahogy serceg a töltőtoll hegye a kottapapíron, s a tinta képzőművészi igénnyel megformázza a hangjegyeket. Néha talán még túl sok is ebből.
Ugyanakkor a The Violin Alone tökéletes országimázs, mert tele van csodálatos felvétellel a magyar fővárosról – az esti, kivilágított Budapestről régen láttam ilyen gyönyörű képeket –, és mert a témája a komolyzene, melynek kiváló magyar művelői mindig is jó hírünket öregbítették.
Emellett a film rövid múltbéli bejátszásokkal remekül érzékelteti azt a kelet-európai – vagy ha tetszik, magyar – életérzést, amely a sajátunk, és amelyet csak az érthet meg igazán, aki ismeri viharos történelmünket. A The Violin Alone készítőit mintha megérintette volna ez az érzés, és mintha beleszerettek volna ebbe a világba. S persze mindezt Oláh Vilmos hegedülésén és mosolygós lelkén keresztül. Nézzük a filmet, és jó érzés magyarnak lenni. Elég hozzá egy szál hegedű.
(The Violin Alone. Producer-rendező: Scott Sterling. Uránia Nemzeti Filmszínház, november 13.)