– Miután sokan figyelik az egészségéről szóló híreket, adódik a kérdés: hogyan érzi magát?
– Erre röviden válaszolnék: garanciális vagyok!
– A szülők által kiállított garancialevél – ha úgy tetszik, háttér – mennyire szólt bele sorsának alakulásába?
– Ha a zenei háttérre gondol, nem tudok arról, hogy akár apai, akár anyai ágon lett volna zenész a családban. Már négyéves koromban elvesztettem az édesanyámat, így tizenhét éves koromig apai nagymamám nevelt. A Fradi-pályához közeli körfolyosós házban éltük az életünket, ahol vasárnaponként ebédidőben – hegedűvel vagy tangóharmonikával – megjelentek a vándormuzsikusok. Ez utóbbi hangszer annyira megtetszett, hogy apámtól kértem egyet karácsonyra; miután megkaptam, néhány dalt pusztán hallás után megtanultam a rádióból. Aztán egy vasárnap, amikor épp nem jött a vándormuzsikus, vettem a bátorságot, és eljátszottam ezeket. Földszinti lakás lévén a lakók nem láthatták, honnan jön a zene, s az újságpapírba csomagolt pénzdarabok ugyanúgy repkedtek az emeletről.
A sors kegyelme
– Közismert a futballhoz, azon túl az FTC-hez való vonzódása – gondolom, nem feltétlenül a földrajzi közelség okán. Sosem gondolt arra, hogy hivatásos sportoló legyen?
– A zene és a futball rokon szakma. Korosztályom egyetlen szórakozása az amerikai mozifilm és a grundfoci volt. Akkoriban egy népstadionos kettős meccs telt házat vonzott. Negyven évvel később összebarátkoztam egyik példaképemmel, Albert Flóriánnal, aki – Varga Zoltánnal együtt – a Ferencváros és általában a futball vezéregyénisége volt. Rajta kívül három kimagasló karaktert tudok felsorolni: Nyilasit, Törőcsiket és Détárit. Amióta ők nincsenek, ez a sport megszűnt Magyarországon. Ma sokkal kevesebben ülnek fel a lelátóra, hiszen kezükben a távirányítóval bármilyen mérkőzést kényelmesen végignézhetnek a fotelból. Szeretem a futballt, rendszeresen műveltem is, de eszembe sem jutott, hogy hivatásszerűen gyakoroljam. Az embernek vannak fiatalkori álmai: egyszer Albert szerettem volna lenni, máskor Alain Delon.
A sors különös kegyelmének tartom, hogy zenész lehettem, és ötven éve abból élek, amit szeretek.
– Miként értelmezzük azt, hogy zenei pályáját valahol a könnyű-, illetve a komolyzene közötti félúton határozta meg?
– Válaszút elé kerültem. Megfertőzött és elvitt a komolyzenétől az az életérzés, amelyet a hatvanas évek formációi, a The Beatles, a The Rolling Stones és a többi kortárs zenekarok keltettek bennem. És erről még a szüleim, a tanáraim, akik komoly reményeket fűztek klasszikus képzésemhez, sem tudtak lebeszélni. Tanulmányaimat házbéli zongoratanárnőnél kezdtem, majd innen egyenes út vezetett a híres Bakáts téri zenei általános iskolába, ahová zongora szakra jelentkeztem.
A hatvanas évek közepén aztán jött a konzervatórium, ahol Presser Gáborral – ugyancsak zongora szakon – egy éven keresztül közös tanárnál tanultunk. Ő ekkor már az Omegában zenélt, én pedig egy évre rá kerültem az akkor már szintén ismert Neoton együttesbe.
– Öt esztendő neotonozás után nem tartotta hazardírozásnak a biztos sikert otthagyni a bizonytalan Taurusért?
– A Neoton egy Ganz Mávag gépipari bemutató kulturális részeként Nigéria–Ghána területére szóló kiküldetési lehetőséget kapott a magyar államtól. Visszafelé utazásunk közben az első sorban csápoltunk a Black Sabbath amszterdami Paranoid lemezbemutató koncertjén, amely elementáris hatást gyakorolt ránk. Hazatérve létrehoztuk a Taurus EX-T 25-75-82 elnevezésű formációt, amely az akkor már népszerű, keményebb muzsikát tűzte zászlajára. Fontos időszak ez az életemben, hiszen Horváth Attila szövegíró barátommal itt debütáltunk első saját számainkkal, illetve itt kezdődött énekes-pályafutásom. A monopolista hanglemezgyártól a leendő siker függvényében nagylemezfelvételi ígéretet kaptunk, amiből aztán semmi sem lett. A zárt kapuk megnyílásának reményében – mindenki óriási meglepetésére – Som Lajos helyett Sztevanovity Zoránt vettük be basszusgitárosnak, akivel Jugoszláviában turnéztunk. Belgrádban, a koncertsorozat utolsó állomásán aztán kiderült, hogy menedzserünk már Amerikában költi a zenekar pénzét…
Átköltött dalok
– Som Lajos Radics Béla emléktáblájának a felavatásakor a következőt írta a vendégkönyvbe: „fellobbanni és értelmetlenül elpusztulni”. E megállapítás mintha a kérészéletű Taurusra is igaz lenne.
– A kettő nem választható el egymástól. 1972. május 1-jén mutatkoztunk be a Budai Ifjúsági Parkban, ahol Radics népszerűségének köszönhetően közel tízezren voltak kíváncsiak ránk. Ma ez furcsán hangzik, de túl nagy volt a népszerűség. A hetvenes évek politikai légkörében nem lehetett leomló falakról énekelni. Radics Béla külvárosi rajongói adták a kemény magot, akik dalainkat átköltötték: az „anyám, anyám, ébredj, és vigasztalj engem” sorait „hazám, hazám, ébredj”-ként énekelték. És ettől a politikai vezetés megijedt. Radics Béla megérdemelte volna, hogy életműve hangzó anyag formájában is megmaradjon. Ebben a legnagyobb vesztes ő, a legnagyobb felelős pedig a rendszer volt. Egyre lejjebb csúszott, s ebben közrejátszott a kompromisszumkészség és az önmenedzselés hiánya is. Nála nem találkozott a szerencse zenei kvalitásaival. Ehhez a műfajhoz pedig jó adag szerencse kell. Béla nem tudta feldolgozni a mellőzöttséget, és a halálba menekült.
– Maradéktalanul megvalósultak az ön álmai a Korállal?
– A Korál Koncz Zsuzsa új kísérőzenekaraként alakult meg, ahová Brunner Győző hívására érkeztem abban a reményben, hogy emellett az énekesnő önálló szerzeményeket is énekel majd. A másfél éves együttműködés nem elégített ki, elhatároztam, hogy fiatalokból új zenekart alapítok. Fischer Lászlót az akkor még diszkózenét játszó Beatricében ismertem meg: nagyon megtetszett a játéka, így ő lett Radics Béla „helyettese”. Két doboscsere – Pados István és Papp Tamás – után jött Dorozsmai Péter, akivel harmincnyolc, a Scholler Zsolt basszusgitárost váltó Fekete Tibivel harmincöt, Fischer Lacival pedig negyvenegy éve játszom együtt. Kialakult tehát a Korál végleges felállása, amelynek a lemezgyárral kötött exkluzív szerződés értelmében négy nagylemeze jelent meg. Ezen túl az első nyolcéves működésünk mérlege, hogy az állami bürokrácia ellenére azt is sikerült elintéznem – amit a Taurusban Brunnernek nem –, hogy Szófiától Ausztrián, Németországon és Svájcon keresztül Kubáig rengeteg helyen megfordultunk. Önmagáért beszél, hogy a zenekar negyvenéves lett.
– Közben a nyolcvanas évek közepén több más, meghatározó formációval együtt a Korál is letette a lantot. A zenekar azóta feltámadt ugyan, ám meglehetősen ritkán lép színpadra.
– Valóban ritkán lépünk közönség elé, hiszen közbejött betegségem nem teszi lehetővé a rendszeres és fárasztó koncertezést, turnézást. De a körülmények is megváltoztak. A nyolcvanas évek közepére felnőtt egy új generáció, a szimatszatyros-alföldi papucsos rockközönség jórészt kikopott, a közízlés más irányba fordult. Megjelent a diszkózene. A rockzene utánpótlás nélkül maradt, nincsenek egyéniségek; a farmer, a hosszú haj jelkép volt, ezt ma már kinevetik. Ezen túlmenően nincs tiltakozás, a rendszerváltástól kezdve nincs mi ellen lázadni. Mert a rock alapvetően lázadó műfaj. A zene szerepe megváltozott, az életérzés elmúlt, kőkemény üzlet lett. Kinyílt a világ. Akinek pénze van, bárhol érvényesülhet, nyitott a pálya. Bármelyik kereskedelmi televíziós tehetségkutatóban lehetőség nyílik a bemutatkozásra, amellyel jelentősen lerövidült az az út, amelynek felépítése például nekem több mint ötven évembe telt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hogy az említett versenyek győztesei, továbbjutott szereplői közül mára hányan maradtak talpon. Ebben a szakmában a technika segítségével olyanok élnek meg, akik nem biztos, hogy a tehetségükkel, de valamiért jelenségek lettek. A mai világ nem a zenéről szól.
„Szeretnek az emberek”
– Ön mégsem hagyta abba. Mi vonzotta a filmzenékhez?
– Az általános iskolától kezdődött zenei tanulmányaim alatt számos olyan téma, elképzelés maradt a fejemben, amely nem illett a Korál együttes zenéjébe. Akkoriban virágzott a magyar filmgyártás, s eleget téve a felkérésnek éltem a lehetőséggel, vagyis a Nyolc évszak című televíziós sorozat filmzenéjének megkomponálásával. De csináltam klasszikus lemezt is Best of Bach és Liszt – Szerelmi álmok címmel ifjú Herrer Pállal és Lippényi Gáborral, valamint a Regiszter című albumon ének nélkül mutattam be az akkori új műfaj szintetizálóit. Mindezen túl megírtam több nagy mozifilm zenéjét is, amellyel egy másik világot közelítettem meg.
– Erre az időszakra tehetőek a sitkei kápolna újjáépítéséért szervezett jótékonysági koncertek is. Miként jött létre a kezdeményezés?
– Valaki figyelmünkbe ajánlotta a nemrég nyílt és Sárvártól három kilométernyire fekvő Sitkén található kastélyfogadót. Ott lettünk figyelmesek a Cziffra Györgyről készült televíziós portréfilmre; a zongoraművész jótékonysági koncert segítségével hozott rendbe egy Párizs melletti romos kolostort. Ez adta az ötletet az ugyancsak romos sitkei kápolna restaurálásához, amely harminchárom éve ugyancsak jótékonysági rockkoncerttel kezdődött, és az évek során folytatódott. S zenészbarátaim segítségével végül megújult ez a szentély.
– A Papp László arénában tizenkétezer ember ünnepelte a zenekart. Búcsúkoncertről beszélünk, vagy „csupán” jubileumról?
– Ezt majd az idő eldönti. Ettől a koncerttől is eltiltottak az orvosaim, mégis vállaltam, hiszen tartozunk ennyivel közönségünknek. Éppen ezért a hogyan továbbra nem tudok most válaszolni. Azt viszont tudom, hogy kevés együttes van, amelyik megélt negyven esztendőt, éppen ezért – a visszajelzések szerint is – méltó módon ünnepeltük meg az évfordulót. És a végére, az elmúlt ötven év személyes konzekvenciájaként: úgy érzem, szeretnek az emberek, és igény van arra, amit csinálok. Nekem pedig hiányzik a közönséggel való találkozás, ha ez nincs, én sem vagyok.