A labdarúgó-világbajnokság ma már a földkerekség legnagyobb érdeklődést kiváltó eseménye, a kezdeteket azonban megmosolyogtató nehézségek kísérték. A játéknak nagyon sokáig Európa és Dél-Amerika volt a két pólusa, ám a két földrész jól elvolt magában, az egyes országok kölcsönösen vonakodtak átkelni az Atlanti-óceánon holmi World Cup miatt.
Hazánk például az 1930-as uruguayi és az 1950-es brazíliai vb-re sem fogadta el a meghívást; 1930-ban a profi klubok egyszerűen nem voltak hajlandóak két hónapra lemondani a játékosaikról, 1950-ben pedig a friss népi demokrácia még nem ismerte fel a tornában rejlő propagandisztikus lehetőséget, s nem áldozott a kiutazásra. Jellemző, hogy mindkét vb-t az eredetileg tervezett tizenhat helyett csupán tizenhárom ország részvételével rendezték meg.
Kevésbé ismert történeti tény, hogy két világbajnokság megrendezését is természeti csapás fenyegette. 1960-ban Chilét, 1985-ben pedig Mexikót rázta meg súlyos földrengés. „Szükségünk van a világbajnokságra, egyebünk úgysem maradt” – idéztük már lapunkban Carlos Dittbornt, a chilei szervezőbizottság elnökét. Mexikó pedig már különben is beugró volt a visszalépett Kolumbia helyett, az országnak és a FIFA-nak nem volt más választása, mint mindenáron megrendezni a vb-t.
A politika olyan súllyal sohasem telepedett rá a futball-vb-re, mint az olimpiákra. Az 1954-es világbajnokság a világháború nyomorúságából újjászülető Németország szimbóluma – ahelyett, hogy a magyar önbecsülés kitörölhetetlen évszáma lenne –, de ez pozitív üzenet.
Igaz, inkább átmenetileg az 1998-as, a 2006-os és a 2010-es torna is nemzeti eufóriát hozott Franciaországnak, Németországnak és Dél-Afrikának; ugyanezt 2014 a várakozások dacára nem hozta meg Brazíliának.
Talán az 1978-as vb az egyetlen kirívó, kínos példa. Videla tábornok diktatúrája kétségtelenül beárnyékolta és befolyásolta a mundialt.
A második csoportkör Argentína–Peru zárómérkőzése előtt a generális – aki a vb-t megelőzően sohasem járt futballmérkőzésen – személyesen figyelmeztette a peruiakat a dél-amerikai szolidaritásra.
Argentínának négy góllal kellett győznie ahhoz, hogy Brazíliát megelőzve bejusson a döntőbe – 6–0 lett a vége! Argentína végül el is nyerte a trófeát, ám Cesar Luis Menotti, a máig sokat emlegetett szövetségi kapitány hízelgés helyett fricskát adott a hatalomnak. „Ez az argentin nép diadala, nem a rezsimé” – nyilatkozta példás bátorsággal a finálé után.
Az idén, ugyebár, Oroszországtól és Vlagyimir Putyintól kellene rettegniük a résztvevőknek. Miután Szergej Szkripal kettős ügynököt és lányát – gyaníthatóan az oroszok – áprilisban megmérgezték, hat ország (Lengyelország, Dánia, Svédország, Izland, Ausztrália és Japán) azzal fenyegetőzött, hogy állami vezetőik bojkottálják a világbajnokságot, de azóta nagy a csend.
A világsajtót nem árasztják el a tűrhetetlen oroszországi állapotokról, antidemokratikus cselekedetekről és rendezési fejetlenségekről szóló hírek, amiből indirekt módon arra következtethetünk, az Oroszországba érkező csapatoknak és turistáknak nincs mitől tartaniuk. A négy és nyolc évvel ezelőtti brazíliai, illetve dél-afrikai viszonyokhoz képest legalábbis semmiképpen.
De van itt még valami. A fanyalgók azt állítják: a világbajnokság politikai értelemben Vlagyimir Putyin személyi kultuszának rendeltetett alá, a sikeres vb-rendezés tovább növeli az elnök népszerűségét, és erősíti a hatalmát.
Hangzatos tétel, amely azonban aligha állja ki a bizonyítás próbáját. Az egyébként balliberális brit publicista, Stephen Bush számba vette az elmúlt évtized labdarúgó-világeseményeit – a vb-k mellett az Eb-ket is – azt kutatva, van-e korreláció az adott nemzet válogatottjának szereplése, a rendezés és a politikai népszerűség között.
Két éve, 2016-ban Franciaország minden szempontból sikeres kontinensviadalnak adott otthont. A torna biztonságban lezajlott, a francia válogatott egészen a döntőig masírozott, ahol csak nagy csatában maradt alul Portugáliával szemben. A csapatot és az országot sem érhette kifogás, François Hollande államfő népszerűsége azonban az Eb alatt is folyamatosan esett (e folyamat 2017-ben katasztrofális választási vereségbe torkollott).
2014-ben Brazíliában a házigazda hatalmas csalódásra csupán negyedik lett – az elődöntőben megsemmisítő, 7–1-es vereséget szenvedett Németországtól –, a szervezés sem volt problémamentes, tüntetések özöne előzte meg az eseményt, Dilma Rousseffet októberben mégis újraválasztották (igaz, 2016-ban aztán megbuktatták az elnöknőt). A győztes Németországban a kormányzó CDU/CSU pártszövetség népszerűsége négy százalékpontot emelkedett a világbajnokság alatt, de ez a mérték nem lépi túl a statisztikai hibahatárt.
A 2012-es Európa-bajnokság két rendező országát, Lengyelországot és Ukrajnát politikai értelemben lényegében nem befolyásolta a torna.
2010-ben a történelmi dél-afrikai tornától– a fekete kontinens először lehetett házigazda –, mint már utaltunk rá, maga Jacob Zuma elnök remélt sokat. „A nemzeti büszkeség robbanásszerű emelkedése a világbajnokság megfizethetetlen hozadéka” – nyilatkozta szenvedélyesen, de az eufória kérészéletűnek bizonyult; a fehérek és feketék, a társadalmi rétegek közötti szakadék tovább mélyült.
Minden második autón nemzeti színű zászlócska lobogott, meccsnapokon milliók keresték fel a közös buzdítástól átszellemülve a szurkolói zónákat, Franz Beckenbauer, a „Császár” a torna után felzúdulás nélkül nyilatkozhatta a Bildnek: gyönyörű országunk van, csak az ázsiaiakkal kellene valamit kezdeni – 2006-ban Németországban is magas hőfokon izzott a nemzeti hevület. Aztán a tűz néhány hét alatt kihunyt, s évtized múltán a futballrajongó kancellár, Angela Merkel a „Willkommenskultur”-t tűzte zászlajára.
Európa liberálisainak nem kell aggódniuk. Vlagyimir Putyin eleve nincs rászorulva imázskampányra – az idén márciusban több mint 76 százalékkal választották újra –, másrészt a népszerűségét legfeljebb akkor növelhetné számottevően, ha a szbornaja úgy diadalmaskodna a döntőben, hogy ő értékesíti a mindent eldöntő tizenegyest.
Ekkora hatalma még Putyinnak sincs.
Belgium a meglepetéscsapat?
Petry Zsolt 2015 óta dolgozik a berlini Hertha labdarúgócsapatánál, Dárdai Pál vezetőedző felkérésére lett a csapat kapusedzője. A korábbi 38-szoros válogatott kapus testközelből tapasztalja, milyen a hangulat a címvédő háza táján az oroszországi világbajnokság előtt.
Petry szerint Németországban a türelem a legfontosabb, a szurkolók és az újságírók nem keltenek pánikhangulatot a válogatott körül, ha barátságos mérkőzésen becsúszik egy-egy vereség, mint legutóbb az osztrákok ellen. Mindenki tudja, hogy a jó lónak a derbi napján kell futnia, így a németeket nem izgatja különösebben egy gyengébb eredmény a vb előtt.
„Joachim Löw szövetségi kapitány teljes körű bizalmat élvez. Senki sem felejti el a négy évvel ezelőtti diadalmenetet, az országban mindenki tudja, hogy a szakmai stáb remek munkát végez. Nem feltétlenül csak a legjobb játékosok kerültek be a keretbe, inkább azok, akik illenek a kapitány által megálmodott csapategységbe. A brazíliai vb előtt sokan nem értették, hogy Mathias Ginther, Kevin Grosskreutz vagy Erik Durm mit keres a válogatott keretben, de a kapitány pontosan tudta, hogy kire van szüksége, és az eredmények őt igazolták” – mondta Petry Zsolt.
Hozzátette, a mostani német válogatottnak megvannak az oszlopai: a védelemben Mats Hummels, a középpályán Toni Kroos, a támadósorban pedig Marco Reus. Három világklasszisról van szó, Petry szerint a Bayern München játékosa a világ legjobb középső védője, aki képes hatékonyan segíteni a támadásokat. Toni Kroos egy szempillantás alatt alapember lett a Real Madridban, és nemcsak a támadó futballban hatékony, hanem védekezni is jut elég energiája. Más a profilja, mint Bastian Schweinsteigernek, de ő is mindent megtenne a német sikerekért.
A sikeres szereplés leginkább Marco Reus teljesítményén múlhat. A technikás dortmundi csatár egyetlen hátránya, hogy nagyon sérülékeny, és nem biztos, hogy bírni fogja a sorozatterhelést.
„Löw arra is figyel, hogyan rotálja a kezdőcsapatot. Könnyen el tudom képzelni, hogy mérkőzésről mérkőzésre más lesz a kezdőcsapat, illetve az egyik labdarúgó kevesebb vagy több időt tölthet el a pályán, ahogy haladunk előre a tornán” – jelezte az 1984-es ifjúsági Európa-bajnokságon aranyérmet nyert kapus.
Petry két dél-amerikai és négy európai csapatot sorolt az esélyesek közé, véleménye szerint Brazília és Argentína mellett a címvédő Németország, Franciaország, Spanyolország és Belgium lehet a befutó Oroszországban.
„A brazilok kiheverték a négy évvel ezelőtti sokkot, amikor hazai pályán kaptak ki 7–1-re a németektől. Láttam őket márciusban Berlinben a németek elleni barátságos mérkőzésen, ahol nagyon felszabadult, mégis fegyelmezett futballt játszottak. Azóta csak jobbak lehetnek, mert a németek ellen Neymar sérülés miatt nem szerepelt. Az argentinoknak ott van Messi, akivel nagyon messze juthatnak. A franciák nagyon jó formában vannak, a részben megfiatalított spanyol válogatottban is látok potenciált, szerintem Belgium lesz az egyik meglepetéscsapat. Több klasszisuk is van, ha nekik kijön a lépés, nagyon messze eljuthatnak. A németekről már volt szó: az ő esetükben is igaz, hogy sokkal nehezebb megvédeni a címet, mint először megnyerni. Sok függ attól, hogy a Nationalelf mennyire lesz sikeréhes, egy világbajnoki cím után hogyan tudják magukat motiválni a játékosok, bár Joachim Löwöt ismerve ezzel nem lehet gond. Nem ezen fog múlni a németek címvédése” – vázolta az esélyeket a berlini Hertha kapusedzője. (Szilágyi)
Főpróba usankával
Varga Sándor, a nemzetközi hírű futballmenedzser igazi világpolgár, Londonban ugyanúgy otthon van, mint Budapesten, Rijádban, Moszkvában vagy Ungváron, de elsősorban szűkebb pátriája, a ma Ukrajnához tartozó Visk – e Felső-Tisza-vidéki, jórészt magyarlakta város – nagykövete. Ha van ember a földön, aki egyszerre kívülről és belülről is tudja szemlélni a június 14-én kezdődő világbajnokság előkészületeit, az ő.
„Ha azt kérdik tőlem, milyen érzésekkel várom a közelgő rajtot, első helyen a nosztalgiát kell említenem. Harmincnyolc éve, frissen végzett testnevelési egyetemistaként dolgoztam a moszkvai olimpián, fiatal diplomásként felvettek a Szovjet Labdarúgó-szövetség kutatócsoportjába, tele volt a szívem reménységgel, boldog várakozással. Akárcsak most, a vb kapcsán. És sajnos a párhuzamot tovább kell vinnem, mert 1980-ban bojkott sújtotta az olimpiát, most pedig, ha szerencsére nem is bojkott, de Nyugatról érkező erős politikai nyomás. Ebben a környezetben akarja Oroszország minden idők legnagyszerűbb világbajnokságát rendezni – mert ne legyen kétségünk, hogy ez az orosz politikai és sportvezetés törekvése, de az egyszerű polgároké is” – oszlatta el kétségeinket a játékosügynök arra vonatkozóan, hogy mit várjunk a rendezőktől.
Varga Sándor – a vb egyfajta főpróbájaként – ott volt április 12-én Moszkvában a CSZKA–Arsenal Európa-liga-negyeddöntőn (2–2) a londoniak stábjában.
„A vendégszurkolók, vezetők a legrosszabbra voltak felkészülve a világméretű propagandakampány hatására, s erre mit kaptak? Szeretetet. Az áprilisi mínusz kétfokos fagyban még usankákkal is megajándékozták a rendezők azokat a vendégeket, akik erre igényt tartottak. Ugyanez lesz júniusban, júliusban is, leszámítva az usankát. Van egy mondás, hogy az oroszokat ésszel nem lehet megérteni, csak szívvel. Ebből induljunk ki. Építettek, illetve felújítottak tizenkét csodálatos stadiont a tizenegy helyszínen – Moszkvában kettőt –, el akarják kápráztatni a világot. És sikerülni is fog.”
Általában ez nyilván így igaz, de az orosz futballhuligánok nem a vendégszeretetükről híresek messze földön…
„A békés szurkolókat nem fogják bántani, de azt nem ajánlom, hogy bárki beléjük kössön. Emlékezzünk csak 2016 nyarára, Marseille-re az Eb alatt. Ott sem az oroszok kezdték…” – Varga Sándor nem akarja mindenáron a valóságosnál szebbre festeni az orosz tájképet.
Ennyit a világbajnokság érzelmi hátteréről, de legalább ennyire fontos a szakmai. Vajon az orosz válogatott milyen szerepet fog játszani? Mert az sohasem tesz jót egy vb hangulatának, ha a házigazda korai búcsúra kényszerül.
„Nos, ha megnézzük az orosz válogatott keretét, alig-alig találunk a nevek között légióst. Ennek egyszerű az oka: olyannyira felszöktek a játékosfizetések – a topkluboknál nettó öt-hat millió eurót is simán meg tudnak keresni évente –, hogy ezzel csak a legnagyobb nyugati klubok, a Real Madrid, a Barcelona, a Chelsea, a Manchester United és a City – tudnának konkurálni. Márpedig a jelenlegi orosz mezőnyben nincsenek olyan futballisták, akikre igényt tartanának ezek az egyesületek. Így hát Zsirkov, Dzjuba, Dzagojev és a többiek maradnak otthon. Szóval nem túl acélos az orosz válogatott, hiába tartom Csercseszov szövetségi kapitányt fantasztikus szakembernek.”
(Ch. Gáll)