Egyik legközelebbi barátnője, Almási Éva hozta létre a Psota Irén Alapítványt, hogy ne merüljön feledésbe az ezer arcáról híres, pótolhatatlan művésznő. Az alapítvány kezdeményezte az Irén, Te édes! – In memoriam Psota Irén című album megjelentetését.
A színésznő igazi legendákkal végzett a főiskolán 1952-ben. Soós Imre, Szemes Mari, Horváth Teri, Berek Kati, Váradi Hédi voltak az osztálytársai. Mindannyian óriási tehetségek, önjáró művészek, akik pontosan tudták, hogy mi a dolguk, de Psota közülük is kiragyogott. Atombomba volt, királynő és tűzijáték. Ha akarta, felrobbantotta a színpadot. És akarta. Önmagát nemcsak az életben, a színpadon is bátran vállalta. Nagyon végletes volt, nem lehetett keretek közé szorítani és szabályozni. Neki sok minden szabad volt, ami másoknak nem. Egyformán remekelt valamennyi műfajban. Filmben 1955-ben szerepelt először. Három évvel később mutatták be Makk Károly Ház a sziklák alatt című művét. A púpos Tera szerepében beleégett a nézők agyába. A Színházi Adattár szerint 127 színházi bemutatója volt. Első kiugró sikerét Brecht Kurázsi mama című darabjában érte el. Annyira beleélte magát a szerepbe, hogy estéről estére berekedt, holott egy szót sem szólt – a néma Katát játszotta.
Híresen nehéz partnernek számított, maximalista volt, és ezt megkívánta kollégáitól is. Ha felkérték egy szerepre, nem biztos, hogy elvállalta, de ha nem kínáltak fel egy nap kettőt, akkor őrjöngött. Minden elismerést megkapott, a Jászai Mari- és a Kossuth-díjat kétszer is. Rendkívül népszerű volt, a nézők imádták.
A kötetben a Kossuth-díjas színházi fotós, Keleti Éva alkotásaiból láthatunk válogatást, illetve a pályatársak – többek között Huszti Péter, Kiss Mari, Szerednyey Béla, Béres Ilona, Szakály György – vallomásait olvashatjuk. Az interjúk közül néhány érdekes kiegészítője a remek képeknek.
Keleti Éva, aki két évvel fiatalabb, mint a színésznő, életének a felét színházban töltötte. Büszke arra, hogy fotografálhatta „az utolsó nagy bölényeket” – akik közül néhányan barátjukká fogadták –, és a hetvenes években részese lehetett a magyar színjátszás arany korszakának. „Irén tetőtől talpig színésznő volt. […] Élete végéig áradt belőle mindenféle érzelem. Nagyon tudott szeretni, és nagyon tudott gyűlölni. Mindig az érzelmei vezérelték. Szélsőségek között élt” – emlékezik a fotográfus, aki Psotát először a Dulszka asszony erkölcse című darabban fotózta 1956-ban. Akkor már színházi fotósként dolgozott az MTI-nél. A két művész között jó barátság alakult ki: ha Psotának valamilyen extra előadása volt, mindig Keleti Évát kérte meg, hogy készítsen róla fényképeket. Ragaszkodott hozzá. Psotát nem volt könnyű fotózni. A fotográfus nagyon jól ismerte a színésznő arcát:
„Nem volt szép nő, mélyen ültek a szemei. Amikor fotóztam, akkor speciálisan sminkelte magát. Pontosan tudta, hogy más kell a színházhoz, s más a fotóhoz.” Keleti Évának Psota keze és szeme volt a legfontosabb. Meg kellett találnia azt a pillanatot, amikor ezek – ahogy ő fogalmaz – „egyformán gondolkoztak. Ha ezt megtaláltam, akkor jó fotó született”.
(Irén, Te édes! – In memoriam Psota Irén – Keleti Éva fotóival. Balassi Kiadó, Budapest, 2018, 180 oldal. Ára: 4000 forint)