Az 1970-es évektől több felmérés vizsgálta a cigányság létszámát, illetve egyéb szociodemográfiai jellemzőit, de csak néhány kutatás tűzte ki céljául a cigány népesség települési szintű vizsgálatát. A legutóbbi átfogó, országos felmérést 1984–87 között bonyolította le a Cigányügyi Koordinációs Bizottság (Cikobi).
Az azóta eltelt harminc évben a cigánynak vélt népesség települési szintű elemzése elmaradt, habár ezen időszakban alapvető változások mentek végbe a cigány népesség számában és az ország társadalmi-gazdasági helyzetében. Ezek alapján a Debreceni Egyetem (DE) munkatársai joggal feltételezték, hogy a földrajzi elhelyezkedés is számottevően módosult.
A cigányság számának meghatározása már a XIX. század második felétől – de különösen az elmúlt fél évszázadban – a társadalmi és a tudományos érdeklődés középpontjába került. Ennek legfőbb oka, hogy a népszámlálásokon magukat cigánynak vallók száma messze elmarad a külvilág, a környezetük által cigánynak vélt népesség számától, az előbbi általában az utóbbi 30-40 százalékát teszi ki.
A népszámlálásokon önmagukat cigánynak vallók száma erősen ingadozik: 1960-ban alig 50 ezren vallották magukat romának, ugyanakkor egy 1971-es szociológiai felmérés 320 ezer cigányról számolt be, míg a 2001-es népszámláláson 200 ezren sem tekintették magukat romának.
Külső minősítés
A legtöbb kutatás kiemeli, hogy a cigányok énképe az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik. A DE Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszékének munkatársai 2010–13-ban készített felmérése alapvetően a települési önkormányzatok megkérdezésén alapult.
– Az adatfelvétel több hullámban történt, amelynek első fázisában az Észak-Alföld három megyéjének településeiről gyűjtött adatokat Pásztor István Zoltán kollégám a doktori disszertációjához. Az adatgyűjtés túlnyomórészt telefonon történt, de a földrajzi közelség miatt számos települést személyesen is felkeresett.
– Az adatfelvétel lényege az volt, hogy a települési önkormányzatok prominenseit (elsősorban polgármestereket, jegyzőket), illetve szakértőit (a szociális osztály munkatársát) kértük meg arra, hogy becsüljék meg a helyben élő cigányság számát, illetve arányát. Több esetben a roma nemzetiségi önkormányzathoz irányítottak minket, így roma és nem roma adatközlőink is voltak.
– Az ország fennmaradó része 2013-ban következett, így több hónapos munka után ekkorra állt össze a 3154 településre vonatkozó teljes adatbázis – ismertette az adatgyűjtés módszertanát Pénzes János egyetemi adjunktus, akinek Pásztor István Zoltánnal (DE) és Tátrai Patrikkal (MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont) közösen írt tanulmánya a Központi Statisztikai Hivatal Területi Statisztika című kiadványában jelent meg.
Az Emmi támogatásával 2016-ban személyes megkereséssel és részletesebb kérdőívvel kerestek fel két megyében – Hajdú-Biharban és Szabolcs-Szatmár-Beregben – minden olyan települési önkormányzatot és roma nemzetiségi önkormányzatot, ahol cigány közösség él.
A debreceniek azt tekintették cigánynak, akit a (cigány vagy nem cigány) környezete különböző ismérvek (életmód, életvitel, antropológiai jelleg) és az együttélés tapasztalatai alapján annak tart. Jellemző, hogy a bizonytalan eseteket (elsősorban a vegyes házasságokat és párkapcsolatokat, valamint az abból született gyermekeket) a nem cigány lakosság általában romának tekinti.
A helyi vezetők egy része a szegényeket (etnikai hovatartozástól függetlenül) egyaránt cigánynak minősítette, és a két fogalom között nem tett különbséget. Fontos tapasztalat, hogy minél kisebb egy település, annál biztosabb, határozottabb a külső minősítés, hiszen jobban ismerik egymást az emberek.
Magyarországon a cigánynak vélt népesség száma és aránya fokozatosan nő. Az 1893-as 65 ezer főről a 2011-es népszámlálás – önbevalláson alapuló adatai – alapján 316 ezerre emelkedett.
A DE felmérése 2010–13-ra keltezve több mint 876 ezer főre becsülte a cigányság létszámát, ezzel a teljes népességen belüli arány 8,8 százalékra emelkedett. A Cikobi-adatok alapján a romák 41 százaléka községekben és nagyközségekben élt, a debreceni felmérés alapján ezeken a helyeken 38 százalékra mérséklődött az arányuk.
A városokban is mérsékelten csökkent a roma népesség aránya, ugyanakkor a megyei jogú városokban és Budapesten emelkedett, vagyis a cigányság településcsoportokon belüli aránya egyértelmű elmozdulást mutat a városok felé: a cigányság 62 százaléka él városi rangú településeken, ami közelít a teljes népesség megfelelő arányához (71 százalék).
Térségi gettósodás
Növekvő urbanizáltsága ellenére a roma lakosság népességen belüli aránya még mindig a kistelepüléseken a legmagasabb. Vannak olyan kistelepülések, ahol szétszórva élnek falun belül, miközben a szomszéd faluban telepszerűen, elkülönülten élnek. A nagyvárosok többségében is vannak olyan városrészek, lakókörzetek, ahol magasabb a cigányság aránya, sőt akár erőteljes térbeli elkülönülés, szegregáció is megfigyelhető.
Ugyanakkor a nagyváros mozaikként megjelenő területe akár egy kisebb város lakosságszámát is jelentheti, míg egy kisebb település cigánytelepe egy nagyváros háztömbnyi népességével lehet azonos. A cigányság bizonyos térségekben egyre inkább koncentrálódik.
Ezek a folyamatok a mélyszegénység és a szociális problémák halmozódásán keresztül térségi gettósodást jelentenek, amelyek a szerzők szerint mindenképpen komplex és célzott szakpolitikai beavatkozást sürgetnek azért, hogy a térségi leszakadást fékezni, a leszakadó társadalmi csoportok helyzetét pedig javítani lehessen.
Kiugróan magas a romák aránya az encsi, az ózdi, a sellyei, a hevesi és az edelényi járásokban, amelyekben meghaladta az egyharmadot. Harminc százalék fölötti az arányuk a bátonyterenyei, a cigándi és a mezőcsáti járásokban. Hasonló térségi rangsor alakult ki a roma tanulók általános iskolai arányának becslései alapján – jellemzően magasabb arányszámokon keresztül, ami azt jelenti, hogy nagyobb a roma gyerek részesedése, mint amennyi a települési arányukból következne.
Ez előrevetíti, hogy a jelenlegi tendenciák esetén egyre több olyan általános iskolai osztály lesz, ahol a cigány tanulók adják a többséget. 2010–13-ban már csak néhány olyan járás volt, ahol a romák becsült aránya egy százalék alatti (mórahalmi, balatonfüredi és mosonmagyaróvári járások).
– A cigányság legnagyobb részaránnyal azokban a járásokban van jelen, amelyek a leghátrányosabb helyzetűek közé tartoznak. Ott több demográfiai probléma egyszerre van jelen, és idézi elő a cigányság dinamikusan növekvő részarányát. A munkalehetőségek beszűkülése a rendszerváltás után elsősorban a munkaképes korú népesség körében idézte elő az elvándorlást – magyarázza Pénzes János. A kevéssé mobilis idősebb korosztályok és az alacsonyabb végzettségű, szegényebb rétegek – részben kényszerből – döntően helyben maradtak.
Ez a jelenség nem feltétlenül etnikai hovatartozástól függ, sokkal inkább munkaerőpiaci jellegű, amelyben azonban összességében véve az alacsonyabb képzettségi szint a mobilitás akadályaként jelentkezik, így idézve elő a romák arányának látványos emelkedését az érintett járásokban.
A földrajzi sajátosságok vizsgálatából megállapíthatjuk, hogy a cigányság területi mintázata lényegében nem változott. Az elmúlt harminc évben azon kedvezőtlen helyzetű, periférikus járásokban nőtt a legnagyobb mértékben a cigányság teljes népességen belüli aránya, ahol már a Cikobi-felmérés idején is kimagasló volt.
Ezen térségek többnyire Északkelet-, illetve Délnyugat-Magyarországon találhatók, főként a határ menti, periférikus vidékeken. Mindez megerősíti azt a folyamatot, hogy a roma népesség a szelektív migráció és a cigányság magas termékenysége következtében néhány térségben egyre nagyobb népességarányt képvisel.
A cigányságnak a nem cigány népességnél magasabb fertilitása (termékenysége) közismert tény, amely több erre vonatkozó vizsgálatból, valamint a népszámlálási adatokból is egyértelműen kiderül.
Teljes lefedettség
– Saját vizsgálatunk nem terjedt ki erre a kérdésre, azonban az azonos módszertannal készült felmérések világosan jelzik a dinamikus létszámbeli gyarapodást és a még gyorsabb aránybeli növekedést (a nem cigány lakosság természetes fogyása miatt) – tájékoztat Pénzes János.
Kemény István szociológus felmérései szerint az 1990-es évektől 2003-ra 10-15 százalékot csökkent a cigány nők termékenysége. A népszámlálásban a magukat cigánynak vallók adatai alapján 1990-ben átlagosan 3,4 élve született gyermek jutott egy roma nőre, 2011-ben 2,3. Tehát a termékenység csökkenése egyértelmű, azonban a teljes hazai népesség esetében 2016-ban 1,5 volt ez az érték, amely elmarad a természetes reprodukció szintjétől.
– Felmérésünk legfontosabb eredménye, hogy a teljes országot lefedi, és területileg jóval részletesebb elemzést tesz lehetővé, ugyanakkor számos korlátja is van, amelyeket nyilván megfelelő kritikával és körültekintéssel kell kezelni. Több esetben tapasztaltuk például, hogy felülbecsülték a romák létszámát – elsősorban a nagyobb településeken érzékelhető bizonytalanság és részben felülbecslés is – összegez Pénzes János.
A tanulmányban megfogalmazott tények, következtetések továbbgondolása, hasznosítása nem a kutatókon múlik. A következő népszámlálás idevágó eredményeit mindenesetre érdemes lesz összevetni a debreceni adatokkal.