Háromszáz siheder betört egy düsseldorfi mecsetbe, és csak a rohamrendőrök tudták kiverni őket az épületből. A düsseldorfi főmufti televíziós interjúban ítélte el a csürhét. Háromszáz neonáci betört egy kelet-szlovákiai zsinagógába, a csendőrségnek kellett visszafoglalni az épületet. Háromszáz második világháborús szovjet veterán vörös zászló alatt, mozgalmi dalokat énekelve foglalt el egy kijevi ortodox templomot. A szentély kifosztását és az épület istállóvá való visszaállamosítását csak az ukrán belügyi szervek nyomatékos és határozott fellépése akadályozta meg.
Három hír, amely nem rázta meg a világsajtót, nem járta be elrettentő példaként a hírcsatornákat. Az ok egyszerű, egyik esemény sem történt meg. Ha előfordult volna, talán a világóra is megáll.
Annál szomorúbb, hogy ugyanígy nem rázta meg a világot a Saint-Denis gótikus székesegyház, a francia királyok temetkezési helyének valóban megtörtént megszállása Párizsban két hete. Ami Winchester és Westminster a briteknek, a bécsi kapucinuskripta a „Habsburgjainknak”, Székesfehérvár és Tihany nekünk, az volt Saint-Denis apátsága a franciáknak – 1789-ig.
A francia forradalomban a hitetlenséghez való jog erősebb lett a hithez való jognál, létrejött egy helyzet, melyet akárhogy forgatunk is, máig élő hagyomány. Háromszáz párizsi bevándorló a gótikus templom tömeges megtekintésével igyekezett kifejezni az új francia bevándorlási rendeletek felett érzett elégedetlenségét. Ha pedig már ott voltak, gondolták, maradnak is.
Elvégre a templom nyilvános hely, mindenki számára szabad a bejárás. Hol van az előírva, hogy ki is kell jönni? A tömeg eltávolításához rohamrendőri segítségre volt szükség. A történteket videokamera örökítette meg, az okulás kedvéért érdemes összehasonlítani a párizsi román cigány táborok elleni hatósági fellépéskor készült felvételekkel.
Végül az utolsó frankofón templomfoglaló is kiiszkol a bélletes gótikus kapun, a kőbe metszett szentek egykedvűen figyelik a jelenetet. A bezáródó vasrácsos kapun túl egy szomorúan bandukoló fejkendős arab asszonyt kísér a rohamrendőr. A kamera körbenéz a templom előtti hirtelen kiürült téren, de már csak a könnyű léptű arab asszonyt látjuk, és a rendőrautókat. Mintha felszívta volna az előbbi tömeget valami különös varázslat. Hová lettek, merre mentek – nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy hol találkozunk velük legközelebb.
Paradox módon hálásak lehetünk ezeknek a szegény embereknek, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, miközben azt nyilvánvalóan tudni vélik, hogy mit akarnak. Azt akarják, hogy Franciaország rója le adóját: nekik, a korábban kisemmizetteknek, nekik, az igazhitűeknek.
Hálásaknak pedig azért kell valóban lennünk, mert a bevett templomok, a levetett keresztek árán a megnyilvánulni merők végre anélkül beszélhetnek a kereszténységről, hogy azt azonnal antiszemitizmusnak hallja, aki így akarja hallani. Évtizedeken keresztül a vasfüggönyön is áthatolva a keresztény önazonosság hirdetése a jó hír kockáztatása volt maga: a kétosztatú világban a kirekesztés definícióját tövig kimerítve. Keresztény középosztály? Aha – értsd: nem zsidó, igaz? Nincs ebben a nyomorúságos félreértés-sorozatban ártatlan: és nem segítünk, ha azt keressük, ki a sárosabb benne. Keserűen kikényszerített ajándék, de a kereszténység szalonképes kifejezés lett megint, és nem bánjuk, hogy nem hátsószándék-mentesen.
Akik eddig hivatásszerűen el akarták venni a mások Istenhez való jogát, csupán mert nekik nincs, most titkon abban reménykednek, hogy Allah megkönyörül rajtuk. Nem tudjuk, azokat a könyveket mi nem ismerjük. Azt tudjuk, hogy a Párizsban most bestiálisan meggyilkolt Auschwitz-túlélő francia zsidó hölgy halála ugyanúgy a mi halálunk is, mint a Rouen mellett 2016-ban lemészárolt francia papé, vagy az algériai trappista szerzeteseké, vagy Maximilian Kolbe atyáé. Iszonyú árat fizettek, fizetünk ezért a visszanyert szabadságért: a keresztény szó újra elnyert szabadságáért.
A kereszténység ma bizonyosan nem támadó, és térítőnek is csak eufemizmussal mondható. De nem lehet gyáva, megfutamodó sem. A jogos védekezés mindenkit megillet. Riogatás-e, ha nem szeretnénk pakisztáni menekültek tüntetési terének látni a tihanyi altemplomot? De sem a bazilika, sem a Dohány utcai zsinagóga nem lehet célpont.
Demagógiának nevezzük-e, ha zsidó honfitársainkat ugyanazzal az akarattal védjük meg, mint a keresztényeket és minden más magyart is abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy ugyanazon nemzet tagjai vagyunk? A legbonyolultabb kérdések végén is csak két kimenet van. Igen és nem. Igent mondunk Istenre, az eleinktől ránk hagyott hitünkre, az emberi szabadságra, és nemet mindenre, ami e kettőt bármilyen szándékból, de el akarja venni tőlünk.