Tavaly még a Tankcsapdával forgatott, mekkora váltás volt a a nagy öreg rockerek után a legfiatalabb generáció popslágereket gyártó kedvencével forgatni?
– Az elmúlt években különböző zenekarokkal dolgoztam más-más szerepkörben; vagy dokumentumfilmet rendeztem nekik, vagy koncertet, de folyamatosan foglalkoztatott, hogy nyissak a fiatalabbak felé, hogy ne csak a saját generációmmal dolgozzak együtt. Elég merész váltásnak tűnt. Körülnéztem, apáink popzenéjében vajon mi a legmenőbb, és az miért működik. Lehetett volna a Halott Pénz, amely egy szintén nagyon népszerű és szimpatikus csapat, de Fluor Tomi zenéjében egy koherensebb szövegvilágot fedeztem fel, amelyben jobban megragadhatóan kirajzolódik egy életérzés. Filmzenésebbnek éreztem a Wellhellót. Először nem is tudtuk, pontosan mit akarunk csinálni. A forgatókönyv is menet közben készült el, ahogy szép sorban csatlakoztak a támogatók a projekthez, ami valójában egy ötletcsíra volt: építsünk a Wellhello köré egy generációs filmet. A Sohavégetnemérős egy abszolút piaci alapon elkészült film, ami nem mondható el a magyar filmek többségéről. Olyan cégek támogatták az elkészülését, mint a Heineken, a Telekom, a Tesco, a Sió, a Fornax, kiegészülve a célközönséget maximálisan lefedő Új Nemzedék Központtal – mindenki látott benne fantáziát. Menet közben támadt az az ötlet is, hogy mi lenne, ha ez végre nem egy budapesti film lenne, hanem sok helyen játszódna az országban? Megkerestem vidéki önkormányzatokat, így szállt be Budapest Főváros Önkormányzata mellett négy másik város, Zamárdi, Veszprém, Sopron és Debrecen is, a szkeccsek forgatási helyszíneit biztosítva.
Hat Wellhello-dal
– Rengeteg ismeretlen, új arccal ismerkedhetünk meg a filmben, és noha a Wellhello a húzónév, ők csak a keretet, a dalokat adják a történésekhez. Volt ebben kockázat?
– Nehéz átvinni az üzenetet, hogy ez nem egy klasszikus zenekaros film, hanem a mai húszasok, harmincasok sztorijait bemutató alkotás, mert aki nem szereti a bandát, az nem is fog rá bemenni.
Szerencsére rengeteg olyan visszajelzést kaptunk máris, amelyek arról szólnak, hogy szülők beültek a gyerekeikkel és nagyon tetszett nekik, mert kicsit megismerhették ennek a generációnak a gondolkodásmódját és azt, hogy mennek bele egy párkapcsolatba, mit gondolnak az ilyen helyzetekről. A Wellhello csak a zenei szövet, ami összefogja a filmet. Feltett szándékunk volt új arcokat felfedezni a magyar film számára, és a legtöbb kritikában kiemelik, hogy nagyon rég láttak ennyi tehetséges, friss magyar színészt. Sztarenki Dórát vagy Ötvös Andrást már lehetett látni, de van még tizenöt olyan tehetség, akiket nem. A casting teljes mértékben Tiszeker Dániel rendező érdeme, aki 19 éves kora óta dolgozik különböző pozíciókban magyar filmekben, ő csinálta a Made in Hungária vagy az Egynyári kaland castingját is. Sokszor körbejárta már Magyarországot színésztehetségeket kutatva, közben pedig kialakult egy titkos listája arra az esetre, ha majd ő egyszer csinál valamit, kiket szeretne bevonni. Bár produceri vétójogom volt a szereplőválogatásnál, gyakorlatilag nem vitatkoztunk a színészeket illetően, annyira egyetértettem a választásaival.
– A fiatalok a saját életükből vették a történeteket?
– A forgatókönyv fejlesztése során legalább tizenkét rövid sztorink volt, amelyek közül szép lassan választottuk ki a legjobbakat. A történetnek meg kellett küzdenie az életéért. Egy hatfős csapattal (rendező, dramaturg, producer és a forgatókönyvírók) dolgoztunk a szövegeken, és csak az maradhatott életben, amelyre mindannyian rábólintottunk. A film hat megismerkedés történetét meséli el, melyeket hat Wellhello-dal inspirált. Fluor dalszövegeiből indultunk ki, és próbáltunk azokból jelenségeket kibontani. Üzenete nincs a filmnek, de mondanivalója nagyon is van. Nyilván lesz, aki csak egy „feelingfilmet” lát benne, vagy hogy ilyen volt 2016-ban huszonévesnek lenni. Pont az idősebbeknek viszont teljesen mást jelentett a film: hogy mennyire teszetoszák vagyunk mi, férfiak, elbénázzuk az életünket, miközben itt vannak körülöttünk ezek a csodálatos csajok, mi pedig sorban szúrjuk el a helyzeteket. Ezt egyébként az ország egyik legsikeresebb dalszövegírója, Tariska Szabolcs írta nekem a film megnézése után. A párkapcsolatokat állítottuk reflektorfénybe. Sokat dolgoztunk a csapatunkkal a szövegeken: milyen egy mai párkapcsolat, hogy indul, milyen elvárásokkal mennek bele ezekbe a párkapcsolatokba. Például vegyük a szupermarketes történetet: az én generációm még úgy gondolkodott, amikor meglátott egy csinos lányt a 7-es buszon, hogy úristen, milyen fantasztikus szerelem lenne, milyen boldogok lennénk együtt. Ha leszáll a Bosnyák térnél és hagyom elmenni, elszúrom az egészet. A huszonéves forgatókönyvírókkal együtt dolgozva viszont érdekes dolog derült ki: ez az élmény nekik is megvan, ám ők már továbbgondolják a történetet. Lejátsszák a fejükben azt is, hogy miért nem fog működni a kapcsolat a lánnyal. Ezután folyamatosan teszteltem a hasonló korú ismerőseimet, akik szinte mind visszaigazolták, hogy ők is így működnek. Egy másik szkeccsben a programozó fiú nem tud szabadulni a volt barátnői emlékétől, folyamatosan a régi „igazikat” nézi a neten, miközben a következő igazi éppen bejelöli őt. Egy másik sztorink a ma legdivatosabb társkereső applikációt, a Tindert állítja a középpontba, kicsit megbolondítva az alaphelyzetet. Azt mutatjuk meg, ma így indulnak párkapcsolatok, vezessenek bárhová is. Ebből a szempontból a legromantikusabb történet az utolsó: itt a megismerkedésnek azt a változatát néztük meg, ahol a szereplők nem is találkoznak fizikailag. Ám ez sem elrugaszkodott a valóságtól, hiszen bármikor megtörténhet, hogy valaki felveszi a másik telefonját, amit ott hagynak nála tölteni, és beszélgetni kezd a másikkal.
– Univerzális ez a téma, vagy nehezebb azonosulni vele túl a húszon vagy harmincon?
– Generációsan nagyon másképp működik a film: mást mond egy huszonévesnek, és mást mond egy idősebbnek. Mindenki a saját életére reflektálja, amit lát; hogy ő meg merte-e szólítani az eladólányt, nézegeti-e a Facebookon a volt barátnőit vagy barátait. Ez utóbbi például kortól és nemtől függetlenül világjelenség: tíz-húsz évvel ezelőtt, ha valaki szakított valakivel, az eltűnt a horizonton. Közös ismerősök híján akár évekig azt sem tudta az ember, hogy mi van a másikkal, férjhez ment, gyereket szült… Ma már egy pillanat alatt elérhető minden információ, csak rámész az adatlapjára, és dühöngsz, hogy bezzeg a másikkal elment Görögországba, bezzeg nekem azt mondta, hogy vegán, vele meg eszi a kézműves hamburgert. Talán ezért is a kedvenc epizódom, amelyben a programozó srác végignézi a volt szerelmeit, picit Nick Hornby regényére és a belőle készült filmre, a Pop, csajok, satöbbire emlékeztetett. Ugyanaz a gondolatiság, csak akkor még nem volt Facebook, amit a szereplőnk használ Hevér Gábor narrálása mellett: egy olyan történet, amelyet tizennégytől hatvanháromig bárki a magáénak érezhet.
Kifordított Tinder
– Az egyik epizódban egy lány egy bégellel, egy Gébel Gábor nevű péksüteménnyel találkozik egy Tinderen szervezett randevún. Ennek mi a háttértörténete?
– A Tinder-jelenséget próbáltuk kifordítani. Három lány három fiúval találkozik. A három fiú különböző dolgokat állít magáról a társkeresős profilján, egyikük például azt, hogy ő egy bégel. Majd a sztori végére kiderül, egyedül ő mondott igazat, hiszen a másik srác kemény macsónak ábrázolja magát, holott egy feminin, érzékeny alkat, a harmadik pedig teljes valótlanságokat ír, és nem is a saját fényképével próbál csajozni. Az ötletet egy New Yorker-cikk adta, amely a Tinderről szólt: egy srác a valóságban is kipróbálta ezt, és neki volt a legtöbb „match-e”, vagyis találata, párja, mert a lányok viccesnek tartották. Ez a valóságtól leginkább elrugaszkodott epizód, hiszen pont annak a szürrealitására akarja felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen randevún mindenki másnak mutatja magát – például fociedzőnek, amikor csak szertáros, aki a labdákat viszi ki a pályára. Gébel úrnak, a filmben szereplő bégelnek egyébként van már saját Facebook-profilja, ennek a résznek a forgatókönyvét író Fehér testvéreknek hála, és rengeteg üzenetet kap, hogy ő volt a legjobb a filmben (nevet).
A pillanat filmje
– Emlékezni fog-e még pár év múlva valaki a Tinderre, vagy akár a Wellhellóra, használ-e majd hestegeket, vagy a MySpace-hez hasonlóan eltűnik? Ez egy egynyári film?
– Pontosan tudjuk, hogy a filmünknek ez a jelenidejűség a keresztje, éppen ezért megfordítottuk a dolgot: mi egy zeitgeist filmet akartunk csinálni, amely erről a napról, erről a pillanatról szól. Ennek a megvalósításához elengedhetetlen volt a már említett filmgyártási módszer, az, hogy gyakorlatilag egy év alatt el tudtunk jutni az ötlettől a bemutatásig. Magyarországon egy átlagos nagyjátékfilm gyártási ideje három év, mi viszont így meg tudtuk őrizni a frissességet. Egy kordarabkát akartunk megragadni, amelyhez nagyon jól passzolnak napjaink legnagyobb slágerei. Hogy lesz-e Wellhello öt év múlva, megjósolhatatlan. Akkor lesz, ha tudnak fejlődni és csavarni egyet a saját történetükön, hiszen pont azért robbantak be a köztudatba, mert annyira friss és élettel teli, annyira laza dalokat írtak, ami telibe találta azt az életérzést, amelyet nagyon magukénak éreztek a magyar fiatalok. A zenének viszont sajátja, hogy időről időre új arcokat igényel a rajongótábor. Fluor, azaz Karácson Tamás viszont napjaink egyik legjobb szövegírója, akinek nagyon jó affinitása van arra, hogy együtt mozogjon a saját generációjával, és elkapja azokat a pici képeket és nyelvtani fordulatokat, amelyektől wellhellós lesz valami. Hogy harminc fölött mi fog történni, továbbra is a fiataloknak akar-e majd szólni, vagy csinál valami egészen mást, jó kérdés.
– Ha még mindig lenne Dob+Basszus, kikről csinálna zenei tévéműsort? Vannak a 2010-es években is kiemelkedő alakjai a könnyűzenének?
– A zenének megváltozott a szerepe, a súlya. A felhasználói oldalon a könnyűzene elment az igazi szórakoztatás felé: a hallgató azt várja, hogy ki legyen szolgálva. Nem feltétlenül akar egy dalon gondolkozni, vagy sokat elmélkedni, hogy mit jelent; csupán azt szeretné, hogy feldobja az az adott dal. Ezek a slágerek jórészt ezt tudják, tehát ilyen értelemben valóban nincsenek kiemelkedő ikonok, ugyanakkor viszont mindig a legfiatalabb generáció alkotja meg az ikonokat. Gondolhatjuk azt idősebbként, hogy Lukács Laci, Lovasi és Ákos fontosabbak, mint a Halott Pénz, a Wellhello vagy a Punnany Massif, de ennek a generációnak viszont ők a Kispáljai. Sopánkodhatunk azon, hogy a Cseh Tamás mennyivel jobb dolgokat énekelt, vagy hogy a Bereményi mennyivel jobb szövegíró volt, de a mai tizen-huszonéveseknek Marsalkó Dávid és Felcsér Máté dalai jelentik ilyen értelemben a tájékozódási pontokat. Tessék utánuk csinálni! Ha valaki tud írni egy slágert, amelyet megnéznek tízmillióan a YouTube-on, akkor hajrá, fanyalogni mindig könnyű. Nincs semmi baj, ha velük párhuzamosan a Quimby, a Tankcsapda vagy a Kiscsillag is tudnak újítani, a fiatalok felé nyitni. Ha mégsem, akkor jön a Lovasi András által megfogalmazott „elzoránosodás” jelensége. Ha még létezne a Dob+Basszus, szívesen csinálnék műsort a Punnany Massifról vagy a semmiből rengeteg munkával a csúcsra törő Halott Pénzről, természetesen a Wellhellóról, de iszonyatosan jó rock’n’roll zenekar a Junkie Jack Flash vagy a Supernem, és az Esti Kornél vagy az Ivan and the Parazol is megérne egy-egy adást. Rengeteg izgalmas zenekar van ma. Annak idején azért is hagytam abba, mert a tévé kizárólag retróműsort akart, én viszont a mai zenékkel szerettem volna foglalkozni.
A popzenében mindig az a legérdekesebb, ami a fiatalok közelében történik.