Vasárnap már újra nyitva leszünk, mondta a pénztároslány a házaspárnak, és azok mosolyogtak: végre, megint. A lány nem mosolygott vissza, más volt a véleménye. Ha megkérdeztük volna a két nyugdíjast, miért olyan fontos nekik éppen vasárnap vásárolniuk, bizonyára az emberi jogok korlátozásával válaszolnak.
És ez ellen nem érvelhetnénk azzal sem, hogy a fejlett Nyugaton, például Ausztriában, az emberek megtanulták és megszokták, hogy vasárnaponként nem járnak a hipermarketbe vagy a plázába. Ez itt nálunk ugyanis még nem a fejlett Nyugat, hanem egy posztkommunista ország tele régi sérelemmel. Ilyen az is, hogy évtizedekig nem lehetett vasárnap bevásárolni.
És ezt ugyan évtizedekig senki nem tette szóvá, nem is gondolta másként, de amikor a kilencvenes évek elején lehetővé vált, amikor elkezdődött a hétvégi nyitvatartás, és az emberek úgy álltak sorban a boltok előtt, mintha azok nem is tejet, hanem csodát árulnának, kiderült, hogy ez valamiért fontos. A boltzáras diktatúra után jött a boltnyitásos demokrácia, és ezt az emberektől nem lehetett már visszavenni.
Most meg itt van a munkatörvénykönyv-módosítás, a „rabszolgatörvény”. Zseni volt, aki a jelzőt kitalálta, üt, mint az áram, kiderül, kit ráz majd meg. Pontosan tudjuk, hogy miként annak idején a vasárnapi boltzár, a rabszolgatörvény is színtiszta politika, pedig alapvetően szakmapolitikának, illetve szociálpolitikának kellene lennie. Annak is van feltüntetve. Ez így egyszerűbb.
Ahhoz ugyanis, hogy mérlegeljük, mikor mi ellen érdemes és hasznos tiltakozni, előbb meg kellene érteni a lényegét, ami szellemi energiát igényel. A polgárok többségének azonban nincs erre szellemi energiája, csak indulata van, a politikusok viszont mostanra megtanulták, hogy nem érdemes bajlódniuk a bonyolult üzenetekkel. Elég a tőmondat, ami viszont a világ pontos leírására nem alkalmas. Akinek 2015 és 2016 között baja volt a vasárnapi boltzárral, annak valójában a rendszerrel volt baja.
A nyugdíjas házaspárnak például nem számított, hogy mit gondolnak, akiknek vasárnap dolgozniuk kell: Ági a kasszában, Margit az újságosnál és Lajos a szupermarket hentespultja mögött. Jó-e nekik, vagy sem, hogy nem a családjukkal vannak, hanem nyugdíjas és nem nyugdíjas házaspárokkal, üvöltő idegen gyerekekkel, kigyúrt és nem kigyúrt családapákkal? Azokat, akik annak idején a vasárnapi boltzár ellen aláírásokat gyűjtöttek, csak a saját politikai karrierjük érdekelte.
Akik aláírták, azokat meg csak a maguk kényelme. Ahogy a most a munka törvénykönyve módosítása ellen utcára vonulóknak is mindegy, hogy ki fog túlórázni, milyen feltételekkel, mennyit és mikor fizetnek érte. A tiltakozók, utcára vonulók és interneten klikkelő ellenállók döntő többsége nem olvasta a törvényt, nem is szándékozik elolvasni, sőt nem is érdekli. És még csak nem is érintett benne, mert vagy diák, vagy nyugdíjas, vagy – és ez a legfontosabb – feltűnni, szerepelni vágyó politikus.
S ezzel nem a politikai megmozdulások jogosságát, csak az őszinteségét vonnánk kétségbe. Csak azt szeretnénk, ha lemosnák róluk a haszonleső, képmutató politikusok végre a nagy jótékonysági mázt, az aggódászselét, amellyel be szokták kenni, mert ezzel megtévesztik azokat, akikben még vannak illúziók a politikusok iránt. A mi idős házaspárunk, amelyik nem példa volt ebben az írásban, hanem valóság, ez esetben megkérdezné az ifjú kasszáslányt, hogy neki mi a jó, és nem feltételezné, hogy az, ami nekik.
Így nem is sajnálhatná szegényt, hogy a vasárnapi boltzár miatt elesik a túlórapénztől, illetve akkor most nem vonulhatna a túlóralehetőség miatt, nem lengethetné a papundeklitábláját. Annak idején nem a kereskedelmi dolgozók tiltakoztak a vasárnapi boltzár ellen, mint ahogy most a rabszolgatörvény ellen sem az aktív munkavállalók, hanem a tanulók és a nyugdíjasok. Ebből is látszik, hogy nincs itt sem szeretet, sem szolidaritás, csak színtiszta politika, de az jó sok.
Amelyről akár még őszintén is lehetne beszélni.