Az őzmáj fölséges – gondolta Rezeda Kázmér, s ez a gondolat nála együtt járt azzal a vággyal, hogy őzmájat kellene enni. Igen ám, de az őzmájjal több baj is van.
Legelőbb is az, hogy nem lehet leugrani a boltba friss őzmájért, de – fájdalom! – még régiért se. Az őzmáj nincs ott a pultban a parizer és a tarja között, sem pedig dobozban a polcon a halak és egyéb májkrémek mellett, és instant őzmáj sincsen az állítólag isteni finom májgaluska- meg Újházi-porlevesek között. És a hentes se kérdi meg ceruzával a füle mögött, hogy maradhat-e egy kiló húsz. Mármint az őzmáj, ugye… Nem.
Az őzmájért el kell menni. Erdőre, mezőre, puskával a vállon, menni kell cserkelni, például ilyenkor, bakszezonban, és sietve, mert a természet is siet, jó egy hónappal előbb jár, mint kellene, Rezeda Kázmér például emlékezett, hogy gyerekkorában anyák napjára szedték az első orgonákat, most meg addigra jószerével el is virágzik a jó illatú, pór szépség, és május közepén sok helyütt alig látszik ki az őzbak a vetésből, ami megint csak skandalum, ideje lenne ezt belátni.
Egyszóval menni kell bakot lőni, harmatos hajnalokon, kétrét görnyedve, szél ellen járva, takarásban lopakodva, lesve a jó bakot, aki, mondom, alig látszik már ki a vetésből s az erdők aljnövényzetéből, ráadásul április 15-e előtt ha kimegy a vadász erdőre, mezőre, nem is jön szembe semmi más, csak őzbak, aztán 15-e után vezényszóra eltűnik az összes, Rezeda Kázmér meg is volt győződve arról, hogy az emberek szeme elől rejtve maradó erdei iskolákban az öreg állattanárok, visszarakott, szigorú bikák s bakok alaposan beleverik a fiatal, hebehurgya bakocskák és bikácskák fejébe, mikor minek jön el a szezonja, s hogy miféléket szeret s lőhet az ember, aki Fekete István óta „villámló bottal” jár, és a fiatal trófeás vadaknak is kötelező olvasmány Fekete István, de nem a Tüskevár, hanem a Barangolások, így aztán mindent tudnak, és megnevetik a vadászt.
Persze azért közöttük is akad rossz tanuló, figyelmetlen, fegyelmezetlen nebuló, és ez a vadász szerencséje.
Ferenc, az erdőkerülő, a fővadász így járt szerencsével egy alföldi hajnalon. A bak szépen tűzbe rogyott. Hamar megvolt minden szép hagyomány, minek ilyenkor meg kell lennie: utolsó falat, töret, sebág, fénykép, hogy egyszer majd, amikor Ferenc, az erdőkerülő sem lesz egyéb, mint emlék, egy megsárgult fénykép maradjon legalább, s hirdesse egy érdeklődő, unatkozó utódnak azt a boldogságos pillanatot, amikor Ferenc, az erdőkerülő tökéletesnek és egésznek érezte a világot, a pillanatot, amikor el tudta fogadni a mulandóságot, s az elfogadás boldogsága ráébresztette, hogy mulandónak lenni az örökkévalóságban a boldogság maga.
Persze nem állítom, hogy Ferenc, az erdőkerülő ezt egészen pontosan így gondolta végig akkor, de ez nem is lényeges. Az a lényeges, hogy Ferenc a szép és elengedhetetlen hagyományok után kizsigerelte az elejtett vadat, ami nem annyira fennkölt látvány, habár ez is nézőpont kérdése csupán, ugyanis a közelben leselkedő hollóknak, szarkáknak, rókáknak és aranysakáloknak ez volt a legszebb, amit egyáltalán el tudtak gondolni. Kizsigerelte Ferenc a vadat, inába húzta a krotáliát, és erősen elkezdett az őzmájra gondolni.
Nem volt több nyolc óránál, amikor Ferencnél odahaza a konyhaasztalra került a friss őzmáj. Ferenc lecsósan készítette. Megpirított egy kis szalonnát, annak zsírjában hagymát fonnyasztott, sokat, mikor megfonnyadt, belekerült a pirospaprika, arra zöldpaprika, közte erős is, s mikor a zöldpaprika is megpuhult, a csíkokra vágott őzmáj is odajutott, a levet eresztő ízekbe és zamatokba, hogy ott kilehelvén maga lelkét elkészüljön a pompás és fölséges őzmáj.
Azon a napon Ferenc a szalonna pirításánál tartott, amikor benézett a szomszéd, mert híre volt már, hogy bak esett a dűlőben, és ez mégiscsak esemény volt, amelyet illett megünnepelni. Előkerült a pálinkásüveg, benne olajos, nehéz, mézsárga óbarack, ami elég méltó az őzmáj lelkéhez.
Aztán beugrott trófeát nézni s bírálni a második szomszéd is meg a pap – maga is jó vadász –, a szomszéd falu fővadásza, annak a sógora, átnézett a legátus meg a kisbíró, a sógor és a vej, a polgármester a fiaival, és még Pestről is előkerült egy személyiség, végül vagy húszan tolongtak a szobában.
Pálinkával még győzte Ferenc, az erdőkerülő, de egyetlen őz mája nem volt elég ehhez az érdeklődéshez, ebben biztos volt, egészen. S ahogy ilyenkor lenni szokott, Ferenc kétségbeesetten benézett a kamrába, a jégre, hátha akad valami, amivel jóllakathatja a sokaságot. És megakadt a szeme két doboz konzervbabon.
Két doboz konzervbab, az a vörös bab, amelyről senki nem tudja soha, hogy került be a házba, ki hozta, s miért hozta, csak az biztos, hogy a házigazda halála után, amikor majd összeáll a leltár, s az utódok megosztoznak egy elmúlott élet javain s emlékein, akkor két doboz lejárt vörösbab-konzerv a szemétre kerül.
Ez lett volna a szokásos menet, de most húsz embert kellett jóllakatni, és Jézus momentán nem állt rendelkezésre. Úgyhogy Ferenc, az erdőkerülő elkészítette a maga módján a lecsós őzmájat, de a végén beletette a két doboz vörösbab-konzervet, és összerottyantotta az egészet.
– Most vagy valami rémeset készítettem, vagy jó lesz – gondolta, és kitette a babos őzmájat az asztal közepére.
Úgy ették, mint még soha semmit. Falták, habzsolták, hersegve tunkolták a szaftját, és Ferenc, az erdőkerülő egy pillanatra úgy érezte, megszaporította az őzmájat, vagyis hát olyan bibliásan. Meg aztán a papot látta pálinkázni, és a pap pálinkázása annyira emberi volt, hogy végül is miért ne szaporíthatná meg ő, Ferenc az őzmájat, olyan bibliásan, nem pedig babosan, ugyebár.
– Olyan babos őzmájat kell ennem – gondolta Rezeda Kázmér, és vállára kanyarította a puskát, hogy induljon az alföldi hajnalra. Egy butykos pálinkát vitt magával. De birset. S egy hegyes, erős paprikát is. – Mert azok ott az Alföldön nem tudják, mi az erős. Csak a babot ismerik. De legalább azt. Szerencsére.