Amikor 1991 áprilisában a Nemzetibe érkeztem, már tudtam, vele nem számolhatok, mert Angliába készül. Nem küldték, mint Hamletet, magát ítélte száműzetésre: tartósan távol a színházi élettől, újra akarta gondolni a holnapját. A Nemzeti repertoárját cipelte lelkében és az idegrendszerében. Huszonöt évesen már Ádámként járhatta a történelem színeit, szenvedélyesen kereste emberi küldetésünk értelmét.
Elmerülhetett nagy elődje, Básti Lajos Madách-könyvében is, de Kepler bölcseleti magányát és a császári udvarral való méltatlan viaskodását ugyan megérhette-e? Bubik István meg akarta érteni, szeme sarkában huncut mosollyal is, ezért provokálta világot. Tudni akarta tágassága határait.
Játszótársa és barátja, Rubold Ödön így emlékezik: az István, a király olvasópróbáján (1985) az egyik szerző Bubikot figyelmeztette: „István szerepe egy kicsit negatív is!”, mire a színész tréfás komolysággal felelte: „Amit én játszom, az sosem negatív.” Valóban: II. Richárdként (1986), amikor összetörten elvitték, („Időm elvertem, s most az ver engem”) Bubik fejedelmi tartással, törökülésben ült a hálóban. A Magyar Electrában (1984) olyan szeretnivaló, virtuóz táncos királyt játszott, hogy a néző azt kérdezte: Kubik Anna-Electra miért fenekedik erre a bájos kéjhajhászra?
Egyszer döbbent becsapottságára, erről hosszan beszélgettünk. Tartuffe-öt alakította (1984), szalonnázó, népi figurát játszott, ahogy a városi nép képzeli a vidéki embert. Nem is titkoltan Csoóri Sándort mintázta. Fejes Endre gyilkos írásban elemezte a Moliére-t hamisító színi észjárást, István erre megrendülten mondta: „Sokat tanultam belőle. Még egyszer nem történhet meg, de most elhiheted, ha erről a figuráról másként vélekedek is, másként már nem játszhatom.”
A világgal való küzdelmet virtussal vállalta, űzte a pusztulás gondolatát, győzni akart a közösségi, társadalmi élet terepén is. Egykori színházi lapom rendszeresen közölte művészek írásait, Istvánt is kértem, szólaljon meg. Orosházán időzött családi körben 1986 nyarán, onnan küldte sorait. Előző év őszén az első szépségkirálynő-választás zsűritagjaként megismerte a győztes Molnár Csillát, s tavaszon már robbant a hír, a gimnazista lány öngyilkos lett! Őrzöm István cikkét, mottója a szervezőkre utalt: „Kaszálni csak pontosan, szépen…”
Csilla siratójában írta: „Én nemrégen kerültem bele a színészetbe, megízleltem a sikert, és öt év alatt sok csúnya dolgot láttam, amik nagyon is léteznek. Figyelem, egyes színházi vezetők miként tesznek tönkre kezdő, esetleg túl félénk vagy gátlásos színészkollégákat. Nincs idő, türelem (tehetség) a nevelésre, formálásra, ha valaki nem tud élni az első lehetőséggel – ha egyáltalán kap –, el van ásva. Ez rendben is volna tehetségtelen, alkalmatlan emberek életében. De ha értékről van szó, úgy érzem és azt is tanultam, akkor az bűn. Iszonyú ezt a fajta garázdálkodást látni, hogy Csilla még el sem kezdte és már feladta a harcot, mert minimális eligazítást, udvariasságot és segítséget, ami egy kezdőnek kijár, nem kapta meg. Szeretetről nem is beszélve. A jelszó ma: KASZÁLNI! (aki esetleg nem tudja, mit jelent: mindent és mindenkit gátlástalanul kihasználni pénzgyarapítás céljából). Most, hogy az erkölcsi gátak összeomlottak, aki bátor, határozott és ismeri a paragrafusok világát, az nem habozik. Legyen az eladó, hentes, taxis, benzinkutas, vendéglős, gyártásvezető, szervező, színész vagy orvos. Aki élelmes és rámenős, az kaszál. A szépségversenyeket KASZÁLÓ URAK és ELVTÁRSAK! GRATULÁLOK! Remélem, eredményes volt a tavalyi termés. A halottak száma mindenesetre nem vészes: 1 fő. És itt az idei aratás!”
Amikor Hubay Miklós Tüzet viszek című darabjában Mátét, a Soós Imre tragikus sorsát mintázó színészt alakította (1985), Szirtes Ádám társaságában elmentünk Balmazújvárosba. István a színész gyermekkorát, családi múltját kutatta.
A kiszolgáltatottság tragédiája izgatta, mert Bubik nem akart eszköz-színésszé sorvadni. Ennek jele volt, hogy 1987. január 5-én Funtek Frigyes, Hirtling István, Kubik Anna nevében levelet fogalmazott Vámos László művészeti vezetőnek, melyben az „előadás-termelésben” a művész kiszolgáltatottságának tényeit sorolta.
A Színészchartára is hivatkozva, „az igényesség és a szigorúság jegyében” a művészi, erkölcsi rend hiányát panaszolta, mondván: „Nem érzünk magunk mellett egy olyan következetesen nyílt és bátor Vezetést, amely jó értelemben nevelő és hatásos előadásokkal, illetve darabválasztással egyértelműen hadat üzen a hazánkban folyó erkölcstelen romlásnak.”
A röpiratban sűrűsödött az Advent a Hargitán botrányának emléke is, amikor 1985 decemberében a színház vezetése a betiltott előadás helyett a Várszínházból a Nemzetibe akarta áttelepíteni Tartuffe-öt. Bubik megtagadta a direkció módosítását, követelve Sütő művének bemutatóját.
Sorsszerű fordulat, hogy idővel barátja, Funtek távozásával ő vette át Gábor szerepét, a jégbe fagyott legényt, akit Árvai Réka (Kubik Anna) feltámaszt. Bubik‒Kubik: a főiskolára érkezéstől szép és szemérmes szerelmi történet, elmúlása után is varázslatos páros játékká, színészi életük nagy fejezetévé emelkedett.
A tanítónő (tv, 1983) Nagy Pistájaként a kalap alól kitekintő, magabízó korhely legény, aki Flóra hódításában, a szerelem megváltó szenvedélyében eljut az embernemesítő álmokhoz, vagy a Gyökér és vadvirágban (tv, 1988) mint Firkó, micsoda ragadozó hévvel akarja Trézsit, és a Tamási-novella zárójelenetében már Napkeletről érkezett királyfiként hajol kedvese fölé. Az Adventben Kubikkal több mint száz estén az évődéstől a szerelmetes viaskodásig káprázatos félórát éltek a leánykérő próbajátékban!
Bubik 1988-ban megkapta a Magyar Művészetért díjat. Részlet a laudációból: „Elismerés jár Bubik Istvánnak azért is, amilyen szerepeket nem vállal el, mert nem enged a talmi kísértésnek. Nemcsak színészi, közemberi mivoltában is van mondandója. Úgy gondoljuk: azon kevesek közül való, akik nemcsak az épületében, hanem szellemében, erkölcsében, azaz lelkében felépülő új Nemzeti Színházat képviselik.” A dicséret arra is utalt, hogy júniusban a romániai falurombolás elleni százezres tüntetés tiltakozó szövegét ő olvasta fel a Hősök terén.
A minap István édesanyjával, Magdával beszélgetve hivatásának gyermekkori jeleit próbáltuk felfejteni. Már kicsi gyermekként is a ritmust ütötte, verselt. Majd a karácsonyi öröm, az első dobfelszerelés! Az orosházi nyarak az apai nagyszülőknél: keményen dolgozott, értesült családi és történelmi keserűségekről: a kulákság meghurcolása a családi krónika keserves fejezete volt. Ne szépítsük, István is lókötő volt, Budán csibészkedett a társaival, gyakran a járókelőket, a ház lakóit is bosszantották. Iskola? Ami nem érdekelte, nem tanulta.
Görögkatolikus hitben éltek, édesapja úgy döntött, hogy István az esztergomi ferenceseknél tanuljon rendet és tudományt. Ott már schola ludus, élettanító játék is következett, Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabjában egy gyilkost alakított. Bemutató után rendező-tanára mondta, ha tudja, hogy István ilyen jó játékos, ő kapta volna Becket Tamás szerepét. Igazgatója kétkedéssel fogadta, hogy a színművészeti főiskolára jelentkezett, de amikor értesült a felvételéről, táviratban kért bocsánatot, gratulált.
A Kazimir-osztály sokat dolgozott, István a munka és a hajnalig tartó együttlétek nagy kovászaként és összetartójaként működött. A vizsgák sora a West Side Storyval tetőzött, amelynek visszhangos sikere folytán előadásuk az Ódry műsorán ragadt.
Édesanyja István jegyzeteit mutatja, az egyik lap alján Lamennais abbé gondolata: „a művész, aki a sikereken túl nem tűz ki maga elé távolabbi és magasztosabb célokat, nem érdemli meg a művész nevet.” Londoni hónapjaiban további életéről Ádámmal, a „minő sors vár reám” gondolatában épp a távoli feladatokról vívódott.
Őrzöm 1992 áprilisában írt levelét: „Állok egy londoni raktár csomagolópultjánál, az utcáról behallatszik az emeletes buszok motorzúgása, a rádió most számol be a legutóbbi IRA-robbantásról, az etióp takarítólány sepreget, én pedig egy selejt írógépen a felmondó levelemet pötyögöm… újabb és újabb Társakkal, helyszínekkel, Szokásokkal, Gondolatokkal ismerkedhetek meg.”
Hazajött, énekelte, játszotta a Kolumbusz főszerepét, majd az új gondolatok jegyében a Thália Színház tagja lett, aztán következett a Művész Színház, a Kelemen László Társaság, az Új Színház – megannyi harc az önálló csapatszellemért. A sportban is ezt kereste. Az öttusaversenyeken sámándobosként hajtotta győzelemre Fábiánékat.
Egy levéltöredékében így írt nekik: „Szeretett példaképeink, büszkeségeink, utazó hírvivőink, kis hazánk követei. Kívánom Nektek, hogy a gyötrelmes pillanatokban erősítsen benneteket az 1100 éves Magyarország Istene, hiszen nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért! (az edzéseken) Én biztosítalak Titeket, hogyha nem is sikerül az a fránya arany, vagy a dobogó és egy kicsit a szakadék szélére kerültök, mi színészek, a rokonaitok, akkor is tisztelni és szeretni fogunk Benneteket! Hajrá Magyarok!”
Nézem portréfilmjét (rendező: Sipos István), sorsát mondta a versekben: legényes tartással, nyakában dobbal, „Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek / Rámugatnak égiek és földiek / Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég / Jó lennék majd, égetőn ha kellenék”. Utoljára 2004. március idusán Párizsban találkoztunk, párjával, Tündével a 15-i műsorra érkezett. Arca mintha komorabb lett volna, félt, nehogy elrontsa a Nemzeti dal szövegét.
A katolikus misszióban már felszabadultan zengette a mise rituális énekeit, de Párizs látására nem vágyott. Bolyongásra hívtam, de elhárította: örömében, családapaként is, társával sok megbeszélnivaló gyűlt össze. Újra rendet kívánt tenni az életében. Ahogy érzékeltem, kevésbé a színház, inkább nemzeti hogylétünk nyugtalanította. Gyöngült benne a hivatás varázsa, szaporodtak a pesti és vidéki színházak, ezekbe kedve se volt betérni, nemhogy játszani. És némely társ, cimbora is kiszakadt szívéből.
Szabadságkeresésének újabb stációja: darabok és szerepek helyett költőkkel szólni: Ritka (a) magyar című estjével járta a hazát. Azon a 2004-es őszön a kettős állampolgársági népszavazás gyalázatos kampányában Petőfivel, Adyval az „önérzetre ébresztés” és összetartozásunk becsületének megtartásáért istenkedett.
Nem párnák közt halt meg. Szeretetében az Úr megszabadította a földi fájdalomtól, és a szavazás előtti hétvége hajnalán öreg bogárhátújával elfutott az örökkévalóságba. Három súlyos baleset után a végzetes ráadás; az újabb feltámadás elmaradt. Nézem a filmjét, s képzelem, amint a síremlékére Kő Pál karcolta ötlábú paripán eltűnik a messzi tájban: végvári vitézként látom, amint Balassi Bálint szerelmetes lelkével szemléli és vigyázza a Duna-medence magyarjainak holnapját.
És ha még szerepre vágyakozik, bizonyos, hogy már nem Ádámot kívánja, hanem Péter apostolt a római színben. Aki a hitetlenségből, az apokaliptikus pusztulás rémlátásában ébreszti az emberi lelkeket.
*
Bubik István hatvan éve, 1958. május 19-én született. Emlékére ma, szombaton 14.30-kor kamarakiállítás nyílik a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Megnyitja: Kubik Anna. Ezzel egyidejűleg, Bajor Gizi születésének 125. évfordulóján Rubold Ödön gondolatait követően a művésznő emléktábláját koszorúzzák…