– Mióta hallgatja meg mások problémáit?
– Tizennégy éves koromtól kezdve az emberek el akarják mondani nekem azt, amit másoknak nem tudnak. Kamaszként persze nem tett boldoggá, hogy nem a lányok szívét dobogtatta meg a közelségem, hanem a lelkük kitárására ösztönözte őket, de szerencsére ez nem maradt így. A Piarista Gimnáziumban a fiúk is szívesen megosztották velem a problémáikat. Akkoriban pap, majd szerzetes akartam lenni. Aztán kikerültünk a szellemi fészekből, tágult a világ, és sokféle minta és kihívás került az utamba. Huszonéves korom végén fiatalon kötött házasságom krízise miatt megjártam a poklot. Szakemberhez fordultam, részt vettem egyéni és csoportos munkában, amelyek segítségével később kikecmeregtem a gödörből. Miután megtapasztaltam a terápiás módszerek erejét, másokkal is meg akartam osztani azt. Akkor gondoltam először arra, hogy szeretnék segítővé válni. A gimnázium után a filozófia, a pszichológia, az irodalom és a lakásokon tartott előadások izgattak. Nem mentem rögtön egyetemre, mert nagyon korán apává váltam. A tanulmányok folytatását félretolta a pénzkeresés. Árultam szotyit a stadionnál, Esti Hírlapot az utcán és a villamoson, paprikát a piacon. Vállaltam telefonügyeletet, dolgoztam takarítóként és díjbeszedőként, de voltam tűzoltókészülék-ellenőr, könyvtáros, népművelődési előadó és biztosítási ügynök is. Érettségi előtt az irodalmi színpadon próbálkoztam, ahol az egyik rendező azt mondta, nagyon megbánta, hogy elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára. Mindent ismer, kivéve az életet, ezért azt tanácsolja nekünk, hogy nyugodtan legyen tele a munkakönyvünk. Én ezt megfogadtam. Sok mindent kipróbáltam, mielőtt megtaláltam a saját utamat.
– Két évig a Nemzeti Színház stúdiósa volt. Komolyan gondolta, hogy színész lesz?
– Kamaszként úgy éreztem, hogy figyelő énem miatt nem tudom maradéktalanul megélni érzéseimet, folyamatosan kontrollálom magam. Viszont ha verset mondtam vagy szerepet játszottam, az teljesen kitöltött. Mások érzéseinek oda tudtam adni magam. A hetvenes évek közepén többször felvételiztem a főiskolára, aztán a harmadik után feladtam, és művelődési ház igazgatója lettem. Az ELTE bölcsészkarán diplomáztam 1985-ben, diplomamunkámban a nyelv és a lélektan határán álló pszicholingvisztika területén végzett kutatást összegeztem.
– A dúla a szülésnél segítő asszonytárs. Miért végezte el a dúlaképzést?
– Az ezredfordulón volt osztálytársam lejátszott egy videókazettát. Ekkor már 45 éves voltam, jól éltem, anyagilag másokat is tudtam támogatni. Eszem ágában sem volt tevékenység nélkül élni, de akkor éppen űr volt bennem, és olyan elfoglaltságot kerestem, amelyet izgalommal és odaadással végezhetek. A kazettán szülést néztem végig. Nem vezetett szülést, hanem ahol engedték, hagyták, támogatták a folyamatot. Megrendítő és magával ragadó volt, amit láttam. Transzélmény. Azt szerettem volna, hogy minél több nő élje át az erőltetés nélküli, háborítatlan szülést. Ez vitt a dúlaság felé, később kiképző tréner, majd bábatanonc lettem. Tizenöt évvel ezelőtt indítottuk el társaimmal a Születés Hete országos szakmai és kulturális rendezvénysorozatot is, amely máig működik. A tízéves folyamat betetőzése volt számomra, amikor 2010-ben Rómában egyenesen az én kezembe repült a harmadik unokám – mivel késett a bába.
– Hét unokája van. Három felesége volt, és együtt élt saját, nevelt és örökbe fogadott gyerekeivel.
– A sors iróniája, hogy csak október 30-án született asszonyoktól van gyerekem – Skorpióktól. Az első feleségemmel hamar egybekeltünk. Öt év múlva el is váltunk. Csak a harmadik feleségemmel, Singer Magdival kötöttünk egyházi esküvőt, Jelenits atya a piarista kápolnában adott össze minket. A volt feleségem, Magdi 2010-ben rájött, hogy a válási gyász több szempontból hasonlít a haláleseti gyászhoz. Kidolgozta a Válás és újjászületés elnevezésű csoportokat, melyeket ma már én is vezetek.
– Volt feleségével vezet válási csoportokat?
– Ez az együttműködés azért is izgalmas, mert a válásunk feldolgozása több évet vett igénybe. Viszont ma már szoros szövetségben élünk. Magdi csoportjai sikeresen működnek, ő nem spórolja meg a fájdalmat, viszont támogatja a résztvevőket, segít nekik kimászni a kátyúból.
– A világban egyre inkább terjedő műfaj: a sétáló coaching gyakorlója. Nagyvárosi serpaként – ahogy emlegetik – a lélek ösvényein kíséri a hozzá fordulókat. Miért ezt a módszert választotta?
– A coach kicsit olyan, mint a sportban az edző. Az illető tudását és képességeit fejlesztjük, a továbblendülést segítjük, hogy ő oldja meg a feladatait. Ha a velem sétáló ember elakadt az életében, és nem találja ennek az okát, akkor körbejárjuk a témát. Nem mondom meg, hogy mit kellene tennie, nem adok tanácsot, legfeljebb javaslatot teszek, hogy mit érdemes kipróbálnia. A hozott kérdéseire a válasz ott van benne, csak valami miatt nem fér hozzá. Én a hozzáférést segítem. A sétáló coaching magyarországi meghonosítását nem kintről importáltam, hanem a saját tapasztalataimat sűrítettem össze, és kerestem hozzá megfelelő keretet. Az ötlet a rádióban hallott interjú után született meg bennem 2013 nyarán. Lénárd Anna képzőművész felfigyelt arra, hogy a városban élő emberek úgy járnak-kelnek, hogy halvány fogalmuk sincs az utcák és az ott élők történetéről. Gondoltam, jelentkezem a sétára, amikor bevillant, hogy mit is csináltam az elmúlt hetekben… Hol ezzel, hol azzal a barátommal sétáltam órákig, csak mi nem a városrészt jártuk körbe, hanem az általuk hozott témákat. És milyen hálásak voltak utána! Mi lenne, ha ez lenne a foglalkozásom? Így született meg a sétáló coaching, a nagyvárosi serpa gondolata. Öt és fél év alatt közel nyolcszáz emberrel sétáltam, akiknek a problémái igen hasonlóak. A legtöbben párkapcsolati válság, magány, önfeladás, útkeresés, kiszolgáltatottság vagy abúzus miatt kérnek segítséget. Sajnos a beszélgetésekben az erőszak többször megjelenik. Igazak a statisztikák, minden harmadik-negyedik nő életében van ilyen motívum.
– Előfordult, hogy valaki azért kereste meg, mert túl jó dolga van?
– Ilyen a nyolcszázból egy volt. Ez akkor okozhat problémát, ha valaki a lelke mélyén úgy érzi, nem érdemli meg a jólétet, vagy ha nem tud célokat kitűzni, mert úgyis mindent megkap vagy megvehet. Nem ez a tipikus! Nagyon ritka a két óránál rövidebb séta, a leghosszabb eddig öt óráig tartott. Mivel az emberek feltárják előttem érzéseiket, olyasmiket is elmesélnek, amiket nemhogy másnak, még maguknak se mernek bevallani, ezért alig akad olyan, aki ne kerülne közel hozzám.
– Mi az oka annak, hogy az emberek inkább egy idegennek beszélnek a problémáikról, neki mondják el legbelsőbb titkaikat ahelyett, hogy keresnének valakit a családból vagy a barátaik közül?
– A sétáló coaching olyan segítő kapcsolat, amely az esetek túlnyomó részében egyszeri találkozásra korlátozódik. Ennek ismeretében az emberek könnyebben adják át nekem terhüket. Titokgazdává tesznek, de tudják, hogy az elhangzottakat én nem használom fel. Ha ugyanazt az ismerőseik közül mondanák el valakinek, előfordulhat, hogy az illetővel később eltávolodnak egymástól, viszont a titok a másiknál marad, amivel kiszolgáltatják magukat. A harmadik ok – próbálom szerényen megfogalmazni –, hogy azt a figyelmet, őszinte érdeklődést és ítéletmentességet, amellyel feléjük fordulok, nem nagyon kapják meg máshol az életben. Úgy szoktuk mondani, hogy odalépek, ahol a másik van. Ez az érzelmi odalépés. Értő figyelem, ítélkezés nélküli elfogadás.
– Nem fárasztó a séta? Nem a menetelésre gondolok, hanem mindenkinek a búját-baját meghallgatni, átgondolni, tovább vinni?
– Én ezzel a munkával hazataláltam. De azért volt olyan nehézség, amelyre nem számítottam. Kezdetben le tudtam tenni azokat a terheket, amelyeket serpaként séta közben átvettem, de néha olyan rettenetes történeteket hallottam, amelyektől nem tudtam szabadulni. Csak egy példa. A 38 éves nő kamaszlányként a kutyáját sétáltatta. „Alkonyodott, amikor hárman megerőszakoltak, aztán hazamentem” – mesélte olyan hangon, mintha a leves receptjét mondaná. Mondom, állj, egy pillanat, mi történt?! És mit szóltak a szüleid? A mai napig nem tudják, én voltam az első, akinek 25 év után elmesélte. Végigfolytak az arcomon a könnyeim, amelyek valójában az övéi voltak, csak soha nem tudta elsírni őket. Amit átélt, olyan borzalmas volt számára, hogy védekezésképpen mélyen eltemette magában. Akkoriban az ilyen történeteket nem tudtam lerakni. Egyszer egy mélyen hívő asszonnyal sétáltam, aki maga is sokat segített nehéz helyzetben lévő embereknek. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinál azokkal a terhekkel, amelyekkel nem tud megbirkózni. Azt válaszolta, elviszi őket a kereszthez, és feladja. Odaajánlja a nála nagyobb hatalomnak. Ez sokat segített. Én is belátom saját végességemet, tudom, hogy nem vagyok mindenható, nem vagyok guru. Csak Gyuri, a sétáló ember.