– A nyolcvanas évek elején sikeres gyerekszínészként indult, játszott a Legyél te is Bonca! és a Gyerekrablás a Palánk utcában című filmekben. Mi volt az oka, hogy édesapja, Léner Péter rendező, színigazgató mégsem akarta, hogy erre a pályára lépjen?
– Meg akart kímélni a pálya nehézségeitől. Nem voltam színházi gyerek, nem jártam be a színházakba, ahol édesapám dolgozott, csak a bemutatókra mentünk el. Próbálni se láttam őt soha. Harmadikos koromban beválogattak Mihályfy Sándor Telefonpapa című filmjébe. Nagynevű színészekkel játszhattam együtt: Haumann Péterrel, Halász Judittal, Csákányival, Mensárossal, Bánsági Ildikóval.
– Miért jelentkezett először színész szakra a főiskolára?
– Az első évben a hallgatókat mérhetetlenül sok impulzus éri. Igazi űrhajóskiképzés. Számomra gyorsan egyértelművé vált, hogy a színészet nem az én világom. Jelentkeztem az akkori rendezői osztályba, ahová föl is vettek. Ötödéves koromban Huszti Péter tanár úr visszahívott tanársegédnek a főiskolára, ahol 1997-től 2012-ig tanítottam. Elhívtak a Táncművészeti Főiskolára is, ott a koreográfusoknak színházi gyakorlatot, a Zeneakadémián az operaénekeseknek színészmesterséget oktattam.
„Mi újság, Léner úr?”
– Kezdetben szinte egyidős volt a diákjaival. Hogyan fogadták?
– Jól, néha mint új osztálytársukat mutattak be. Ismertük egymást, többen kis szerepet játszottak a darabjaimban. A Madách Színházban is én voltam a legfiatalabb rendező. Ott mutattam be a diplomamunkámat, Bródy Sándor A medikus című művét. Két hét után bekopogtam Kerényi Imréhez, a színház akkori igazgatójához. – Mi újság, Léner úr? – kérdezte. Így hívott, mert már a főiskolán is zakós fiú voltam. Mondom, szeretnék beszámolni róla, hogy haladnak a próbák. Nem is értette, mit akarok. Babarczy László tanár úr pedig az első nyilvános főpróbára jött meg, tehát hagytak dolgozni, ami nagy bizalmat feltételezett.
– Soha nem jutott eszébe, hogy saját társulatot hozzon létre?
– Az én generációmból néhány nagyon erős rendezőegyéniség körül – például Bodó Viktor, Pintér Béla – létrejöttek társulatok. Számomra most az a legfontosabb, hogy ne legyek mindig útközben. Nagyon szeretnék ismét társulatban dolgozni, mert azt tartom a legtökéletesebb színházi formának. Néhányszor felmerült a saját csapat lehetősége, de mindig „kifaroltam”, akkor még nem tartottam elég érettnek magam.
– Miután több darabot rendezett a Budapesti Kamaraszínházban, Szűcs Miklós igazgató felkérte vezető rendezőnek. Milyen feltétellel vállalta el a posztot?
– Azt kértem, hogy a vezető rendező státusz ne csak egy névjegykártyát jelentsen, hanem legyen valamiféle mozgásterem is. Kritikusan visszatekintve úgy gondolom, rendezőként megálltam a helyemet a Kamaraszínházban, viszont vezető rendezőként kevésbé. Bátrabban kellett volna képviselnem, hogy adjunk teret színházi kísérleteknek.
– Babarczy László rendező egyszer azt mondta, ha baj van, nem megsértődni kell, hanem még többet dolgozni. Mindig kap lehetőséget? Hogy jutott ki például német nyelvterületre rendezni?
– Először Frankfurtban jártam még fiatal tanársegédként. Később szerették volna, ha oda szerződök, de éppen akkor hívott Babarczy tanár úr Kaposvárra. És ha valakit a 2000-es évek elején oda hívtak, akkor az mindent vitt! Az a lottóötös. Kaposváron megismerhettem a legendás korszak művészeit, munkáit, mindennapjait, azok az évek máig meghatározóak számomra. Bécsbe úgy kerültem, hogy összefutottam Kovalik Balázs rendezővel, aki azt tanácsolta, próbáljak szerencsét német nyelvterületen. Olyan sokáig éltem és dolgoztam az itteni rendszer alapján, hogy érdemes lenne megismerni más kultúrát, más struktúrát, ami a bécsi Collegium Hungaricum segítségével sikerült is.
A Theater Brettben beajánlottam Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című művét. Grecsó nem is tudott róla. Rábólintottak. Krisztián megírta a színdarabot, az előadás pedig olyan sikeres lett, hogy május hónap kulturális programjává választották. Ezt a divatos alternatív színházat harminc évvel ezelőtt két ’68-as cseh emigráns alapította, akik soha nem felejtették el, honnan jöttek. Nemrég hunyt el egyikük, Nika Brettschneider, aki a következő rendezésemben az Asszony a fronton című monodrámában Polcz Alaine regényhősét alakította. Nika nagy sikereket ért el.
Brnóba – ahol én is tarthattam egy workshopot – nemcsak tanítani hívták vissza, hanem a színész tanszék vezetőjének is. Tavaly a Theater Brettben – Bereményi Géza átiratában – Szabó Magda Az ajtó című regényét mutattuk be. Nemsokára Göttingenbe megyek rendezni, aztán Dunaújvárosba, ahová a Lélekharang című darab után hívtak vissza. Egy ideje van egy másfajta izgalmas kaland is az életemben. Két éve megkerestem Vecsei Miklóst, a Máltai Szeretetszolgálat alelnökét, hogy szeretnék velük együttműködni. Ő azonnal Tiszabőre küldött, Magyarország legszegényebb településére, ahol Tasi Krisztina pszichiáter halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Elképesztő sorsokat ismertem meg. Én ugyanazt csinálom, mint az egyetemen a növendékekkel: önismereti elemeket vegyítünk színházi helyzetgyakorlatokkal.
Külön pályák
– Miért vágyott ilyen munkára?
– Egyrészt nagyon szeretek tanítani, másrészt mindannyian csodás pillanatokat élünk meg. Gyerekkoromban nem találkoztam családi nehézségekkel, a pályám is szépen alakult, de az életben mindig vannak mélypontok.
– Hogyan élte meg negyvenéves korában, hogy elvesztette a tanári állásait, s ezzel egy időben bezárták a Kamaraszínházat is?
– Az egy kemény időszak volt. Egyszerre jött egy nagyon nehéz magánéleti és szakmai helyzet, ami soknak bizonyult. De a fiam mindig erőt ad nekem. Szerencsére a szabadúszó éveimben is hívtak rendezni, és nemsokára megint taníthatok.
– Tartott vagy tart fenn szakmai kapcsolatot az édesapjával, beszélnek a rendezéseiről?
– Soha. Édesapám már akkor tanított a főiskolán, amikor én oda jártam. Apu mesélte, hogy egyszer elkapta őt a folyosón Babarczy tanár úr, és megkérdezte: „Már negyedéves a fiad, nem vagy kíváncsi rá? Miért nem jössz vizsgákat nézni?” Szándékosan nem járt. Akkor épp Ionesco A kötelesség oltárán című darabját próbáltam, az volt az első igazán jó vizsgám. De apám mindig csak a bemutatókra jött el.
– A fia, Bence most nyolcéves. Ha színházrendező lenne belőle, ugyanígy foglalkozna, illetve nem foglalkozna a munkáival?
– Ahogy ő szeretné. Apám egész életében kettős életet élt, ami egyébként a mestereim generációjára jellemző. Ez azt jelenti, hogy a színházi életükről a család alig tudott valamit, s miután hazamentek, lerakták az íróasztalra a darab példányát, és élvezték a nagyon biztos hátteret. A mi családunkban ezt pedagógus édesanyám biztosította.
Más-más hazából
– Klasszikus polgári családi életet éltek. Elit gimnáziumba járt, kiválóan megtanult németül, aminek később nagy hasznát vette. Hogyan telt a gyerekkora a Belvárosban, a Semmelweis utcában?
– A harmadik emeleten lakott Csere bácsi, aki a Fradinál dolgozott, és minden hétvégére hozott jegyeket az Üllői útra. Én a Honvédban vívtam, a serdülő magyar válogatott kardozója voltam, ennek megfelelően a Honvédnak drukkoltam. Apám Fradista volt, nem beszélve Csere bácsiról. Ez időben a Honvéd háromszor nyert egymás után bajnokságot – Kovács Kálmánnal, Esterházyval, Détárival. Ezúttal is elnézést kérek minden fradistától, de akkoriban a Honvéd jobb volt. Ha rúgtak egy gólt a zöldeknek, háromezer ember ült néma csöndben a Fradi-szektorban, és csak egy kisfiú üvöltötte boldogan, hogy gól! Egyébként a hatalmas nagypolgári lakáshoz csere útján jutottunk. A szomszédunk, Manci néni felajánlotta, hogy húszezer forintért elcseréli ezt a hodályt anyámék pici lakására. Akkor az hatalmas pénz volt. Még éltek a nagyszülők, és egyszer csak a megmaradt utolsó gyémántgyűrűk elkezdtek lecsúszni a nagymamák ujjáról… Én már ebbe a lakásba születtem. Gyerekkoromban, karácsonykor anyám a létező összes asztalt összetolta, s azokon terített. Nagyon sokan ültük körbe. A szüleim különböző hazákból érkeztek, más-más identitással, vallással. Anyám felvidéki nemesi, apám pesti polgári család sarja. Anyai nagymamám bárónő volt, felmenői tulajdonába került a pozsonyi Hubert Pezsgőgyár. Miután áttelepültek Magyarországra, a kommunisták államosították a gyárat, és a családnak nem maradt semmije.
– A felvidéki nagymama már sok éve elhunyt. A lakásában találtak egy utazóládát, mely most az ágya melletti sarokban vár a sorsára. Tudja, hogy mi van benne, kinyitotta már?
– Még nem jött el az ideje. Bence fiammal éljük az életünket, közösen növünk fel, és egy nap majd együtt nyitjuk ki. Tudom, hogy a családi iratokat tartották a ládában, és azt is, hogy benne van a Hubert pezsgő eredeti, titkos receptje. Apai nagyapám második felesége is egy csoda volt. Klári néni húszkilósan jött haza Mauthausenból, majd a nyolcvanadik születésnapján azt kérte, kísérjék el a lágerbe, hadd lássa utoljára. Az egykori tábor területén kialakított múzeumban sétáltak, amikor Klári néni eltűnt. A rokonok mindenhol keresték. Egyszer csak megjelent. – Hol voltál, azt hittük, eltévedtél! – Ugyan már, ezt a tábort én ismerem közülünk a legjobban – mondta Klári néni, aki élete végéig mindig karácsony másnapján jött hozzánk ebédre. Az asztal körül mindenki jóban volt mindenkivel, nem emlékszem egyetlen rossz gesztusra sem. Anyám ezt adta nekünk tovább. Később elnéptelenedtek az asztalok, négyen maradtunk. Aztán a nővéremnek és nekem is lett családunk. Én sajnos elváltam, de a fiam ott ül velünk. Mindannyiunk életében léteznek asztaltársaságok, melyek körül a veszteségek és a harcok miatt lassan elfogytak az emberek. Vannak olyanok is, akik átültek más asztalokhoz. Lehet, hogy ott jobb a kiszolgálás. Vagy gyorsabb. A közeljövőben mindenképpen szeretném megkeresni azokat, akik hiányoznak, akikkel jóban voltunk, egy asztalnál ültünk.