Szó, mi szó, sok más ember mellett engem se izgatott túlzottan, hogy az orosz elnökválasztáson – mondjuk – a kommunista Pavel Grugyinyinnak hány százalékra van esélye, a valamikor a Playboyban is tündöklő Kszenyija Szobcsaké már inkább… Viszont meglepődve észlelem, hogy ezekben a napokban alvás előtti „passzionátus” olvasmányként Gogolt vettem elő, a Holt lelkeket.
Csicsikovot kísérem rejtélyes útjain a nagy orosz térben és a magyar estében, hogy azután Szolzsenyicin esszéiben (Orosznak lenni – vagy nem lenni?) keressek magyarázatot. Mire is? Hogy mi történt a XX. században az „orosz lélekkel”. Elnökválasztás ide, napi politika oda, valami „lehet a levegőben”… Oroszország – bárhogy változzék is – az marad beláthatatlan ideig a számunkra, ami – és ott, ahol. Tőlünk belátható távolságban.
Csöndes meggyőződésem szerint a nemzeti önazonosság alapkérdésére („kik vagyunk mi?”, „milyenek is ők?”) plasztikusabb válaszokat kapunk a múltat a jelenben is őrző irodalomtól, mint a politológiai okoskodásoktól vagy futó személyes benyomásainktól.
Tudnék adomázni, s talán még korfestő jelleggel is, rövid szovjet, utóbb orosz útjaimról a hetvenes, majd a kilencvenes évekből, de arra a kérdésre, hogy „mi az orosz?”, „mitől is ilyen vagy olyan az orosz lélek?”, arra Gogol és Dosztojevszkij válaszol nekem, meg Tolsztoj, Csehov darabjai, a festő Repin, a Troica ikon, a „német” zongorista, Richter és nagy filmes pillanataival Eisenstein, Tarkovszkij, Nyikita Mihalkov meg a többiek. És ugyanezt állíthatjuk bármely nép és nemzet esetében, természetesen közéjük véve magunkat is.
Az „orosz lélek” áttekinthetetlen „témáján” tűnődve a legfontosabbnak azt gondolom, hogy nem szabad „felfüggeszteni” rövid időre sem a figyelését és tanulmányozását, valamint azt, hogy eközben próbáljunk megszabadulni a közhelyektől. Azoktól a gyakran egy- vagy kétszavas jellemzőktől, amelyekkel a kérdést elintézni véljük. Még ha azok frappánsnak és igaznak tűnnek is. Hogy az orosz „nyíltszívű”, az orosz „megbékél a sorsával”, az orosz „féktelen”…
Érdemes a témát „leszűkíteni” és – amennyire képesek vagyunk rá – „folyamatosságában szemlélni”. Amire igazán kíváncsiak vagyunk – helyzetünktől és közös emlékeinktől meghatározva –, az mi más is lehetne, mint az, hogy az a nagy nemzet, amelynek jellemrajzát a XIX. század remekírói alighanem pontosan felmutatták, hozzájuk véve a XX. század elejének elüldözött vagy elpusztított gondolkodóit Bergyajevtől Florenszkijig és a Rubljov-filmet megteremtő Tarkovszkijig, nos, ez a nemzet hogyan vált 1917 után azzá az alvilági térré, amelyet Dosztojevszkij még legapokaliptikusabb vízióiban sem tudott elképzelni.
Érdemes például azt a három – vagy két és fél? – magyar írót segítségül hívni, akik a legsötétebb évtizedben, a „nagy terror” kezdetén, a harmincas évek közepén „itt” jártak, és megkísérelték emlékeik, olvasmányaik, fiatalos, forradalmas illúziójuk Oroszországát „egyszerre és egyben” látni a „jelenkor” Szovjetuniójával.
Illyés Gyula (Oroszország), Nagy Lajos (Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén) és a „jugoszláv” Sinkó Ervin műve (Egy regény regénye) több ok miatt érvényes beszámoló még háromnegyed évszázaddal utóbb is. Hiszen ugyanolyan nyitottak voltak az őket vendégül látó „hivatalos” értelmiségi körökre, mint az „utcai” mindennapok látványaira.
Természetesen ez a három könyv, bármekkora információhalmaz is, elvész az egyetemes kremlinológia óceánjában. Az utóbbi hónapokban, amikor újra kézbe vettem őket, „melléjük” olvastam Donald Rayfield magyarul 2011-ben kiadott munkáját. A Sztálin és hóhérai több mint hatszáz oldalával szakszerű SZU-történet, csak éppen sajátos nézőpontból, amely valószínűleg a kor és a hely meghatározó jellemzője: a szó legszorosabb értelmében vett „végrehajtó hatalom” működése ez.
A minden emberi képzeletet felülmúló emberirtásé. Tudjuk, a kegyetlenség jelen van a korábbi orosz századokban is (mint mindenhol), de soha nem olyan meghatározó érvénnyel, olyan „elfogadottsággal” és közönnyel, mint Lenin és Trockij hatalomra kerülése után – azaz, ha tetszik, ezt a tényt is az „orosz lélek” megváltozásának ismérvei közé sorolhatjuk.
Meg sem kísérlem listába szedni a tanúskodni hívott magyar írók nemzetkarakterológiai észleleteit: hogy miket tartottak a „szovjet ember” antropológiai újdonságának; mint vélekedtek a Párt szó „mágikus” hatalmáról; vagy arról, hogy a „zárt világnézet” ereje és korlátoltsága miként tételezi fel egymást; arról, hogy a félelem miként rokkantja meg morálisan az embert, és zúzza szét az elemi kapcsolatokat; az egyenjogúság eszméjének torz tüneteiről stb.
Sinkó Ervin – a megrögzött kommunista és internacionalista – egy helyen így summázza véleményét a Szovjetunióról: lényege a „hamleti-fausti elementumok száműzése”. Nos, ez a jellegzetesen nyugat-európai világképi utalás biztos, hogy nem lehetett érvényes a régi korok oroszságára, legfeljebb némely értelmiségi „keresőre” a XIX. század közepe után.
Ám az ember és a világ megváltoztathatóságába vetett mániás hit mögé talán odaképzelhetjük a régi oroszok megváltástudatát, ahogy az új alattvalói szerepbe a jobbágyi hagyományokat, az osztályharcos kíméletlenség előzményeként a vallási és fajtabéli elfogultságokat. Számomra az olyan finom észrevételek a maradandóak, mint például Illyésnél az, hogy mindenhol mindenki többes szám első személyben beszél…, vagy Sinkónál: „van a romlottságnak egy foka, mely együtt jár az ártatlanság öntudatával”.
A Szovjetunió szétesése-megszűnése óta a magyar értelmiséget nem látszik különösebben foglalkoztatni az „oroszság” mibenléte, annak változása, az orosz önvizsgálat újabb fejleményei, jóllehet sok-sok könyv jelent meg a XIX–XX. századi orosz szellemi mozgalmakról. Erre gondolva jelzésértékű a XX. század második fele talán legkarizmatikusabb alakjának, Alexandr Szolzsenyicinnek élet- és szovjet-orosz „befogadástörténete”, amely említett könyvéből is kirajzolódik.
Ez a válogatás az első számú kötelező olvasmány kellene hogy legyen mindazok számára, akik a lényegre kíváncsiak: a szétesett Szovjetunióból kiváló Oroszország képes-e újfajta birodalmi szerepre, és ez irányú törekvéseiben miféle „orosz ideológiát” tart nemzeterősítőnek. Azaz: milyen elemek megtartását, újraélesztését az évszázadokkal korábbi pravoszláv hagyományból.
Mert Szolzsenyicin (és oly sokan mások) szerint is, ez őrizte meg minden ellenséggel és történelmi viharral szemben az oroszokat, lévén ez nemcsak vallás, hanem gondolkodásmód, létforma, morális rendszer is. Egységben Isten és a Pátria.
Az „életmód szentsége”. Szolzsenyicin (és oly sokan mások) persze azt is látják, hogy „az emberek elfelejtették Istent”, és olyan eszmék, majd ezekre az eszmékre hivatkozó gyakorlat bűvkörébe kerültek, amely egyre távolabb veti őket – s velük nációjukat-nemzetüket – attól a szereptől, amelyben a régi századok során és szellemi nagyjaik tanítása révén biztosak voltak: a kiválasztott nép és nemzet szerepe ez.
Szolzsenyicin mély orosz nemzetkritikája természetesen elválaszthatatlan a Nyugat liberális törekvéseinek elutasításától, s ez vonatkozik a felvilágosodás idejére éppen úgy, mint a posztmodernitáséra. Kérdés persze, és nemcsak az oroszok dilemmája ez, hanem minden nemzetállami elkötelezettségű európaié, tehát a miénk is, hogy ez a – szó legnemesebb értelmében vett és számos „stiláris” különbséget is elviselni képes – fundamentalizmus át tud-e még áttörni a globalitás mind kíméletlenebbül szerveződő rendszerein.
Csak reménykedhetünk, de azért ne felejtsük el azt a gúnyos közönyt sem, amellyel a száműzetésből hazatérő írót fogadták az Állami Duma kétes pedigréjű, bugris képviselői 1994-ben, amikor a szószékre lépett…