Beült egy kávézóba, ahol sok süteményt és rengeteg rumot fogyasztott, majd ikertestvérével felkapaszkodott egy teherautóra, és 1956-ban elhagyta az országot. „Ne felejtsétek el, kik vagytok!” – kiáltott az apa a fiai után, mielőtt elnyomta volna a hangját a teherautó motorja. Legalábbis a két fiú – Giorgio és Nicola Pressburger – évekkel később így írta le a jelenetet A zöld elefánt című regényben.
A fivérek, Gyuri és Miki, ahogy itthon nevezték őket, a Vöröskereszt segítségével jutottak el Olaszországba. Nem véletlenül. Mindketten rajongtak az olasz kultúráért. Miklós-Nicola Parmában jogot tanult, később Milánóba költözött, és újságíró lett. György-Giorgio színházrendező szakon végzett Rómában, darabokat rendezett, írt és fordított, majd 1968 és 1976 között a Római Nemzeti Színiakadémián tanított. A milánói Scalában színre vitte Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját. „Amikor először mentem be a próbára, azt mondtam: »Hát idáig jutottam a nyolcadik kerületből«” – mesélte egy interjúban.
Alig 19 évesek voltak a fivérek, amikor elhagyták a Józsefvárost, és 45 évesek, amikor belefogtak első könyvükbe. Közösen írták meg olasz nyelven a Nyolcadik kerületi történetek című novellafüzért, mely az egykor zsidók lakta, szegény, kispolgári világban játszódik, valamint az izraelita családról szóló A zöld elefánt című regényt. Miklós már nem érhette meg, hogy kézbe vegye a könyveket, 1985-ben elhunyt.
Giorgio Pressburger, az olasz és a magyar kultúra kettős nagykövete 1975-ben Triesztbe költözött. Az író, opera-, színház-, rádió-, televízió- és filmrendező, forgatókönyvíró, dramaturg, fordító és kulturális szervező elbeszéléseiért, regényeiért és publicisztikáiért számtalan olasz és nemzetközi elismerésben részesült. A Trieszti történetek az utolsó novelláskötete, amellyel visszatért a számára kedves műfajhoz – a kisprózához.
Történeteiben a személyeken és az eseményeken túl a városról is mesélni akart, remélve, hogy minél többen elmennek és közelebbről is megnézik a könyvben említett kávéházat, kerületet, utcákat. Az olvasók mindezeket az ott élők jelleme és furcsa élethelyzetei révén ismerik meg. „A történetek, melyeket itt egybegyűjtöttem, ismerősöktől származnak, kávéházi pletykákból, szomorú vagy éppen nevetséges városi krónikákból. Mint ilyenek, akár igazak is lehetnek” – olvasható a szerző előszavában.
A novellák valóban olyan hangon szólalnak meg, mintha valaki a szomszédja életét mesélné el egy kávé mellett. A szereplők hétköznapi emberek, akik bizarr és nyomasztó helyzeteikből sehogy nem tudnak kikecmeregni. Taussig úr, az öreg, dúsgazdag mérnök például örökbe fogadja a 42 éves szlovén bejárónőt, hogy idős korára ne maradjon egyedül. S a hölgy minden igényt kielégít. A Szenvedély című novella hősének, Telemaco úrnak a szabadságát az édesanyja lénye és léte fenyegeti.
A Milánó utcában lakó zongoratanárnőt mindenki Frau Musikának hívta, akit a zajongó szomszédok elleni küzdelem tett tönkre. Miután rájött, hogy a megváltozott világban a zenélés már nem a legnemesebb cselekedet, összehívta a családját egy koncertre, amelyet egy „alig hallható pianissimóval” fejezett be. „Valójában sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk” – írta Giorgio Pressburger, aki 2017 októberében, nyolcvanéves korában hunyt el Triesztben.
(Giorgio Pressburger: Trieszti történetek. Ford.: Lukácsi Margit. Noran Libro, Budapest, 2018, 140 oldal. Ára: 2600 forint)