Díszoklevelet szemlélek önelégülten: a „Legvendégszeretőbb Ház”, ez áll rajta a polgármester aláírásával és a minapi szombati dátummal. Mellette meghívó és program, ezenkívül fénymásolt, mosolygósan babaarcú méhecske és levél az önkormányzattól „Kedves borosgazdák” megszólítással, s hogy egy pillanatig se legyünk bizonytalanságban – a szokásos „lomtalanítás”, „vízóracsere”, „új avarégetési szabályok”, „támad a parlagfű” stb. helyett –, a tárgy megjelölése ez és így: „Borverseny!!!” Az idei falunap emlékei, azaz emlékeztetői.
Az oklevelet azért kaptuk, mert – sokéves hagyomány, bár maga a falunap is a rendszerváltozás hozadéka – egy asztalt tettünk ki a ház elé, hogy a szüreti felvonulók megtorpanhassanak enni egy falatot, inni egy kortyot.
Az igazság persze árnyaltabb: több mint egytucatnyi efféle invitálóhely van az utcákon (tehát értelemszerűen ugyanennyi a „legvendégszeretőbb” porta is), mi vagyunk az utolsók a sorban, ennek minden következményével. (A magam esetét szívesen elmesélném, persze a nagyobb nyilvánosság kizárásával: milyen következményekkel jár az, ha az ember végigvonul a falun, minden helyen megáll és koccint. Zömmel pálinkával és „saját” borral… Végezetül és végső létrontásként az Unicum…)
Mindenesetre a feleségem által legyártott (és általam „cukormázazott”) néhány köbméter muffin szempillantás alatt eltűnik a zsivajgó gyerekek körmei között, amiként a szomszéd helységekből ideügetett lovasoknak fölnyújtott emberes méretű üveg is a szépen sárgálló ágyas körtével. A méhecske meg azt szimbolizálja, hogy idén a falunap központi motívuma a méz. A borversenyről pedig talán ne ejtsünk túl sok szót – tucatnyian sem vetélkedtek (noha itt a szomszédban a Ság is, meg a Kis-Somló is, meg a házak mögött a szép nagy kertek), a régi szőlők helyén gyep vagy erdő, egy-két kósza gyümölcsfa.
Kora délután van, a nap úgy ragyog, ahogy csak kell és tud a legszebb kora őszi délutánokon, csillapul a felvert por, átülök a szomszédhoz a túloldali asztalka mellé, ott pogácsa van, meg friss vörösbor (Kissomlyó – borgátai oldal), mögöttünk a kerítéshez támaszkodik egy nyeklő-nyakló szalmaszobor kalapban, százados zakóban, zsebéből kiáll egy borosflaska, előttünk nagy gőzölgő és illatozó halom. A lovak könnyebbültek itt meg, s azon nosztalgiázunk, hogy mióta nem láttunk az utcánkban effélét.
A szomszéd arról is – apjának voltak lovai –, hogy melyik virág számára ez a legjobb trágya, én meg arról regélek, amit apámtól hallottam: amikor a Don-kanyar iszonyú hidegében a lovak végezni kezdték a dolgukat, a magyar huszár leugrott a nyeregből, és markába kapott egy-egy gombócot, pár percre meleget adott. Az idő így múlik, az az igazság, hogy szándékosan múlatjuk, várjuk, amíg a kastélykertben az üstökben elkészülnek a pörköltfélék meg a gulyások.
Idén a disznóké a főszerep, de azért egy jótét lélek ráakadt valahol egy szépen lehártyázott és felkockázott szarvascombra is. Ami viszont meglepetésként kiderül, az az, hogy falunk legjava németjei (bajor kamionos, Romániából kikerült zsidó–magyar cipész stb.) egy grillsütőt is felvonultattak jó kis pácolt oldalasok számára. Ez azért újdonság, mert a korábbi sok év legnagyobb falunapi bosszúsága az volt, hogy megszimatolván az eseményt a környékbeli falvakba betelepült labancok (afféle viceházmesteri vagy segédmunkási „egzisztenciák”) bazsalyogva idetódultak, hívatlanul, ettek-ittak, aztán tartották az ételhordóikat. Próbáltad volna ezt meg te, szegény – örök gavallér – magyar, odaát…
Nem akarok én sem színes riportot, sem novellásított helyszíni beszámolót írni erről a délutánról és estéről, különben is a vacsora már meglehetősen (ha jól emlékszem) igencsak etelközi, bocsánat, italközi állapotban zajlott, aminek kedélyes harsányságát csak fokozta az, ami következett: az eredményhirdetések hosszú sora meg a csúcs: a műsor. Nyertek a mézes sütemények, a jelmezek, a futballisták, a lángossütők, a gumicsizma-hajítók.
És másnap a józanító reggeli fényben és szellőjárásban már elmerenghettem azon, hogy mit is jelent az ünnep egy olyan kis faluban, amelynek „civilizációs mutatói” inkább a hanyatlás jegyében állnak, mint a távlatosságéban. És hogy végleges-e ez a hanyatlás. A köznapok tényei nem túl biztatóak. Megszűnt az iskola, az óvoda, a téeszkonyha, nincs pap, évtizedek óta mindig több a temetés, mint a keresztelő, vége a futballnak, az ideszületett lakosok között alig-alig van értelmiségi, az állattartás a nullához közelít, egy-két éve már búcsút sem tartanak, az asszonyok az utcán álldogálva várják a zöldségesfurgont, és így tovább, és így tovább. Az egyetlen még működő közösségi térben, a kocsmában esténként jó, ha féltucatnyi ember gubbaszt a fröccs mellett.
Hát akkor ezt a hallatlanul vidám, sok-sok embert mozgósító falunapot mi „hozta” (és hozza évről évre) „létre”? És hadd higgyük azt, hogy erről az ünnepről való beszámoló nem valamiféle „vörös farokként” csüng a mindennapok komor és elégikus rajzolatának alján. Nem is lehetne az, hiszen tudvalévő, az ünnep mindig a köznapok „megemelődése”, a köznapokban rejlő értékek valamiféle összegeződése, kiteljesítése. Ha azt látom, hogy a falunapi vonatocskán többtucatnyi gyerek sikongat, ne csak arra gondoljak, hogy „fogy a magyar”, meg hogy ezeket biztosan városi rokonok csapták ki ide egy napra, hanem azokra a beköltözőkre, visszatelepülőkre is, akik itt otthonra találnak.
Újra látok babakocsit tologató mamákat az utcán. Meg házfelújító fiatalembereket. És az ünnep azért is ismétlődhet évről évre, mert akadnak „közösségi emberek”, akik „kitalálják”, akik megvarrják a jelmezeket, akik kirándulásokat szerveznek, tűzoltóautóért lobbizzanak, éjjel járják a falu utcáit, hogy „tűzre-vízre vigyázzanak”. És pályáznak: a falunap előtt adták át az elképesztő szakértelemmel és esztétikai érzékkel felújított barokk paplakot, ahol az egyházmegyei karitász fogad majd nyolcvan rászorulót a környékről, ahol egyben lesz a munka és az életmódváltás lehetősége.
És hogyne javítanák a mindennapok méltóbb megélésének lehetőségét-élményét a tehetősebb beköltözők, a „gyüttmentek”. Nélkülük nem lett volna daloskör, nem működne maga a Berzsenyi-kultusz sem, nem volna Kárpát-medencei gyümölcsbankkísérlet, most alakul egy gyönyörű új gyümölcsös is, ráadásul a patakparton, ahol a sás-nád-csádé-mocsár helyén – lelki szemeimmel meg a szomszéd zalai tapasztalok alapján látni vélem – újra lesz vize a falunak. Ahol lehet horgászni, és ahova rajban járnak le a ludak, a kacsák, a disznók.
A kocsmába bajor barátunk és dartspartnerünk csodálatos kamionmodell-múzeumot telepített. Annyiszor emlegettem már ezekben a kis beszámolókban réges-régi gyulai, pesti, szombathelyi és negyedszázada már „itteni” íróbarátomat, hogy a nevét csak a kezdőbetűvel jelölöm, szóval számtalan kezdeménye után A. L. most az ősmagyar állatfajták megmentésének látomását kezdte dédelgetni lelkében. Mérsékelt örömömre éppen a szomszédomban. Itt kóricál tyúk, pulyka és kacsa, recseg a gyöngyös, fickándozik a nyúl a szomszédban. A kerítéssel ők mit sem törődnek. Szedem a meggyet, a fa másik oldalát egy racka csipegeti, szerényen, de kitartóan, szigorú pillantását reám szegezve…
Hűvösödnek a napok, szedjük a lugasban az otellót, hogy aztán majd a barátunk a városban kifőzze – falu és város örök egysége –; tegnap este elkeveredtünk egy jót üvöltözni Körmendre – „Min-den-ki-kör-men-di” – az Alba ellen (83-65); ma meg fűrészeljük a fát; aki a Stihlt fogja, most települt vissza Pestről, óvodás kislánya unokáim hintáján leng a felhők felé; s azon derülünk, hogy M. L., a Szigetközből idetelepült, szintén gyakran emlegetett megyei elnök barátunk fogathajtó Pannus leányának alighanem be fog ruházni egy-két lovacskát ide, a faluba; hogy aztán alkalmilag talán a mi – napokban leaszfaltozott utcánkba is – elcsattogjanak. Mi meg lessük a szomszéddal, hogy lesz-e mit azon frissiben beásni a virágok alá.