Benned azt szerettem, hogy sohasem jöttél elő olyan hülyeségekkel, hogy régen minden milyen jó volt, mert régen például nem lehetett Manolo Blahnik meg Jimmy Choo cipőket kapni, és szerintem te nem szerettél volna olyan korban élni, amikor még nem viselhetted volna a híres piros talpú lábbeliket. Bár, elmondanám neked, hogy én, aki magyar vagyok, és átlagos középosztálybeli életet élek, még soha nem láttam
– hacsak nem golyóálló kirakatüvegen keresztül – az említett cipőket közelről. Viselni meg csak akkor fogok ilyeneket, ha valami csoda történik, de addigra bütykös lábú öregasszony leszek, és úgyis mindegy lesz.
Meg egyébként sem erről akartam írni, hanem arról, hogy a minap a rádióban azt hallottam, hogy egy magát nagyon okosnak tartó közhelyvitéz arról elmélkedik, hogy manapság nem tudnak semmit sem megbeszélni egymással az emberek, bezzeg régen, a nagy családok, faluközösségek meg mittudomén, milyen romantikus ködképek idején minden milyen szép volt. Az úr ezek szerint a nemzeti múltba csak éppen az ujja hegyét dugta be, és arra nem vette a fáradságot, hogy elolvassa például a Puszták népét vagy Móricztól a Barbárokat vagy az Árvácskát.
Szinte már látom is, amint az ivó ajtaját berúgva a pásztorok egymásnak megnyílnak, hogy autisztikus vonásokat fedeznek fel magukon, hiszen emberi kapcsolataik meggyengültek, és mintha a kommunikációban nehézségeik volnának, ami meg az agressziókezelésüket illeti, úgy érzik, segítségre volna szükségük.
És akkor ezt szépen megbeszélik, már ha épp nem csapják addigra agyon egymást. Toldi Miklós is szépen leül Rozgonyi Piroskával, hogy megossza vele, gyermekkori traumái miatt sajnos súlyos nárcisztikus személyiségzavarban szenved, és ennek velejárója, hogy mások szükségleteit nem képes értelmezni. Csakis ezért dobta őt gond nélkül Tar Lőrinc karjaiba, ám a gyermekkorában önvédelemből kifejlesztett grandiózus énje ezt már megbánta, most a sérült gyermeki énrész könyörög…
Arra sem emlékszem, hogy Árvácskának elmesélték volna a Nekem két születésnapom van című könyvet, hogy tisztában legyen azzal, hogy nevelőanyja, bár nem szülte őt, a szívében hordva a vágyképét várt rá, hogy őt nevelve édesebb legyen minden mostohánál. És akkor a könyv mintájául szolgáló Csibe és az író viszonyát hagyjuk, mert bár az Oscar-díj-átadó előtt írom ezt a cikket, úgy tudom, már nem fognak a színésznők feketét viselni a ki nem beszélt női történetek miatt.
Mostanában a világ egyik legtöbbet boncolgatott könyve Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regénye, amely kötelező olvasmány minden nőnek – olvasmány, és csak utána néznivaló a tévében, ugyanis a film nem képes érzékeltetni azt, amit a szöveg igen: hogyan roncsolja szét a személyiséget, ha nem engednek beszélni, írni és olvasni. Gondoljunk csak bele, hogy hány női karakter van az irodalomban, akinek az a drámája, hogy senkivel sem beszélheti meg a problémáit, itt van rögtön A skarlát betű hősnője vagy éppen Ágnes asszony…, sorolhatnám reggelig.
Boldog vagyok, hogy olyan korban élhetek, amikor a lélek sérülései gyógyíthatók, amikor már nem kell a tökéletesség látszatát kelteni, képesek vagyunk megnevezni a lélek betegségeit, és akkor olyan apróságokról ne is beszéljünk, hogy csillapíthatjuk a fájdalmainkat, nem fázunk, nem éhezünk, este van világítás, és nem jön felgyújtani a falut Batu kán serege. A múltba révedést meg hagyjuk meg az íróknak, jobban értenek hozzá.