A váratlanul fellángolt lombikvitában, amelyhez Veres András püspök úrhoz intézett levelével e sorok írója is talán hozzáadott valamit, sok mindenről szó esett, sok figyelemre méltó érv elhangzott. Mindazonáltal nem haszontalan további véleményeket is meghallgatni. Vitaindító írásában Fáy Zoltán jól összefoglalta az eddigieket, markánsan véleményt is formált. Az alábbiakban részben erre, részben mások meglátásaira reagálok.
A vitában többször is elhangzott (Fáy Zoltántól éppen nem), hogy Veres András kifejezetten a katolikus hívekhez szólt, az elmondottakat tehát nem szükséges megfogadniuk más vallásúaknak, ateistáknak, egyházhoz nem tartozóknak. Ezzel a bagatellizáló nézettel az a baj, hogy a katolikus egyház életről és fogantatásról vallott nézete nem valamiféle ártalmatlanul lebegő felekezeti álláspont. A világban százmilliók rendezik be életüket a katolikus tanítás szerint, Magyarországon 2011-ben 3,9 millióan vallották magukat katolikusnak. Könnyű belátni, hogy bármilyen főpapi megszólalásnak fontos társadalmi hatása van, a katolikus egyház közéleti felelőssége elvitathatatlan.
RÁHEL GYERMEKE
Fáy Zoltán szerint az augusztusi lombikbébivitának több haszna is volt. Ráirányította a figyelmet a problémára, az érintettek nagy számára. Emellett azonban azt is megmutatta, hogy a magyar katolicizmus helyzete meglepően hasonló a nyugati társadalmakéhoz.
Böjte Csaba nem érti, miért „lett túlfújva ez a téma a médiában”, Fáy Zoltán pedig eltúlzott reakciókat, pánikhangulatot érzékel, és szóvá teszi, hogy „a sajtó munkatársai valósággal rávetették magukat a győri megyés püspök kijelentésére”. Valóban így történt, de aligha véletlen, hogy nagyon különböző politikai felfogású, világnézetű emberek tették szóvá kifogásaikat.
Meggyőződésem szerint Veres András püspök úr rideg, könyörtelen megfogalmazása, rossz szóhasználata váltotta ki a bírálatokat. Fondorlatról, önfeladásról és mételyről beszélni gyermekek születésével kapcsolatosan súlyos aránytévesztés, ha jobban tetszik, kirívó udvariatlanság. A püspök úr ráadásul a Magyar Nemzetnek adott interjújában még tovább ment, és bűnösnek nevezte a mesterséges fogantatásra vállalkozókat. Egyrészt pásztori hivatása, másrészt az érintett családok érzékenysége miatt nagyobb tapintattal kellett volna szólnia. Így kezdődött tehát a disputa, a többi már csak válasz az elhangzottakra.
A közös gondolkodást ellehetetleníti, hogy a katolikusok a megtermékenyített, ám az anyába be nem ültetett petesejtről élő anyagként beszélnek, míg mások nem. Mindenesetre azokat is meg kellene hallgatni, akik arra figyelmeztetnek, hogy az emberi élet a beágyazódással és a hormontermeléssel kezdődik, a testen kívül megtermékenyített, majd visszaültetett petesejt önmagában még nem hordozza az életet.
Ha a katolikus tanítást követnénk, minden közösüléssel megtermékenyített minden egyes petesejtet embrióként, így élő emberként kellene tekintenünk, jelenlétüket, de be nem ágyazódásukat pedig abortuszok sokaságának. Abszurd és tudománytalan feltételezés. Hogy az élet mikor kezdődik, fogós kérdés persze, de éppen ezért könnyű belátni, hogy a mesterséges megtermékenyítést nem az ember irányítja, csak felügyeli. Szó sincs teremtésről, szó sincs Istent játszásról, pusztán orvosi beavatkozásról. Ha a mesterséges megtermékenyítés beavatkozás az isteni rendbe (nem az), akkor a szívműtét és a mandulaműtét is megbontja a világ rendjét, hiszen végső soron életről, halálról intézkedik.
A napok óta dúló vitában katolikus részről szinte végig a reprodukciós eljárás testen kívül létrejött és be nem ültetett embrióval kapcsolatos törvényi rendelkezését bírálták, mondván, a szolgáltatók emberi életekkel üzletelnek és élnek vissza. Feltéve, de nem megengedve tehát a katolikus felfogást, hogy a megtermékenyített petesejt azonos az élő emberrel, abban van igazság, hogy az üzleti célú felhasználást rendezni kell, és ha a hazai rendelkezés rossz, azon lehet igazítani.
A gond csak az, hogy a katolikus egyház kettős kommunikációt folytatott az ügyben. Szinte csak a hazai törvényi szabályozás hiányosságairól beszéltek, és a legtöbben elhallgatták, hogy a katolikus egyház katekizmusa világosan és határozottan természetellenesnek és bűnnek tartja a mesterséges fogantatást. Innentől kezdve okafogyott a törvényi szabályozást kárhoztatni, hiszen, ha változna is, az érvényes katolikus nézet a következő „Amennyiben a házaspáron belül kerül sor e technikák gyakorlására (homológ mesterséges megtermékenyítés és beültetés), talán kevésbé elvetendők, de erkölcsileg változatlanul elfogadhatatlanok maradnak, mert szétválasztják a nemi aktust az élet továbbadásának aktusától.
A gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem olyan aktus, amelyben két személy kölcsönösen odaadja magát, hanem olyan aktus, mely a magzat életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be. Ez az uralmi viszony már önmagában is ellentmond annak a méltóságnak és egyenlőségnek, melynek közösnek kell lennie a szülők és a gyermekek között. A nemzést erkölcsi szempontból nézve megfosztják sajátos tökéletességétől, amikor nem a házastársi aktus, azaz a házastársi egyesülés sajátos gesztusának gyümölcseként akarják […]; csak a házastársi aktus két jelentése közötti összefüggés és az ember egységének tiszteletben tartása van összhangban az emberi személy méltóságának megfelelő nemzéssel.”
Alaposan félrecsúszott a Fáy Zoltán által idézett mondat: „a résztvevők sokszor kereskedelmi terméknek tekintik a születő életet”, ahogyan Böjte Csaba érvelése is: „nagy veszélynek tartom, hogy miután kitolódott a gyermekvállalás ideje, egyre idősebben kötnek házasságot a párok, s könnyen legyinthetnek, hogy ráérünk, aztán, ha nem jön össze, nem baj, majd megpróbáljuk mesterségesen”. A mesterséges megtermékenyítésre vállalkozó párokat szinte kivétel nélkül a kényszer, nem pedig a kereskedelmi szemlélet vagy a kényelemszeretet hajtja.
Magától értetődően az intézetek sem pénznyelő műhelyek, hanem fontos szerepük van a magyar családpolitikában. Ne felejtsük el, hogy a lombikprogrammal született gyermekek szinte kivétel nélkül olyan családokba kerülnek, ahol a szeretet kötelékei és az anyagi háttér már régen megvan, csak éppen maga a gyermek hiányzott (arról nem beszélve, hogy a beültetések borsos ára eleve behatárolja a jelentkezőt körét)! Az a vita messze vezetne, hogy a nyugati világban és hazánkban miért vállalkozunk későn a családalapításra, miért csökkent a termékenység, hogyan változott meg a hagyományos férfi- és női szerep.
Mindezért azonban aligha hibáztathatjuk a magyar gyermekek megszületését elősegítő intézeteket, magánszemélyeket, családokat, akik az életet és nem a holt betűt választják.