Azt hiszem, kettőnknek mélyen kell hallgatni ebben az egész világot felforgató adathalászat-dologban, tudod, mindenki őrjöng, hogy a Facebook felhasználja az adatait, és hú meg há, borzalom! Az én profilomról senki sem fog megtudni többet, mint amit itt minden héten megírok.
Te is kidumáltál mindent magadról, én is – mind a kettőnknek van egy ilyen rovata, csak a tied kitalált, az enyém meg igazi. A nagymamám biztosan mélyen helytelenítené ezeket a cikkeimet, mert neki az volt az elve, hogy a szennyest nem teregetjük, az asszony köténye arra való, hogy takarjon, és inkább irigyeljenek, mintsem sajnáljanak.
Az más kérdés, hogy az ő szemében mi számított szennyesnek. Ennek a kategóriának a nagy részéről teljesen másképp gondolkodom, szerintem hatalmas segítség, ha az ember arról olvashat, hogy más sem tökéletes, másnak is vannak nehéz élethelyzetei, és vannak dolgok, amelyeket más sem tud megoldani.
Ezeken a hasábokon nagyon könnyed tudok lenni, mikor a gyereknevelési buktatóimról írok, de közben mélyen mégis él bennem egy nagymamámhoz kötődő személyiségrész, amelyik súlyosan szégyelli magát, hogy nem tökéletes (miközben mindenki más az), és ehhez még kapcsolódik az a manapság egyeduralkodó nézet, hogy a felnőtt ember soha nem hibáztathat mást, mert tudnia kell, hogy az élete minden nehézségének ő az oka.
Szerintem ez igaz, csak az önutálatnak ez az elmélet nagyszerű táptalaja, hiszen mindenki, aki sikeres, boldog, vékony, pontos, minden ruhát kivasal, és azonnal a helyére teszi őket (polconként egy tucat fehérnemű, rajta levendula), sőt még vezetőségi tag is a szülői munkaközösségben, nyilván mindent jobban csinál, mint én.
Lehet a Facebookon őrjöngeni, de közben nagyon hálásak lehetünk a sorsnak, hogy az a fogalom, hogy magánélet, egyáltalán létezik. A biedermeier kora előtt ilyesmi még csak eszébe sem jutott senkinek, mindenki a közösség felügyelete alatt élt. Ha megszegte a szabályokat, kiközösítették vagy kivégezték, lásd: A skarlát betű vagy boszorkányperek.
Azok, akik azon háborognak, hogy az angol Katalin hercegnő hat órával a szülés után megmutatta magát és a kis herceget, egy dolgot nem tudnak: régen a nők (hercegnők és földművesek) az egész arisztokrácia és/vagy a falu előtt szültek, aki nem hiszi, olvassa el Gerald Durrell korfui gyerekkorának történetét, amelyben leírja, hogy pici fiúként négykézláb mászott be a sok bámészkodó nép között, hogy megnézze az egyik cselédlányuk szülését. Ehhez képest Katalin egész szerencsés.
Újdonság, hogy tudjuk, ki kivel barátkozik? Még a századfordulón is közzétették a táncrendeket, a fürdőhelyeken az aznap érkezők sorát, ma a legtöbb gyerek a nagyszülei nevét sem tudja, régen hetedíziglen feltüntettek mindenkiről mindent egy sima esküvői meghívón is.
Attól tartok, egy Németh László-könyvet sem olvastak a magánélet nagy védelmezői, de még a Puszták népét sem, de még egy árva Arany János-balladát sem – pedig azok rövidek és bombasztikusan izgalmasak –, mert akkor tudnák, hogy fogantatástól a halálig minden a mások szeme előtt zajlott, és kicsit nagyobb volt a jelentősége annak, hogy mit lájkol a falu szája, és mit nem.
Vasárnap van, amikor ezt írom. Fű ugyan lenyírva, három fogás ebédre kész (szezonális, friss, glutén- és húsmentes) + sütemény, de nincsenek behajtogatva a ruhák, a teraszon földkupacok vannak, mert egész nap ültettem, de sehol sem tartok, a paradicsompalánták kornyadoznak, a körmöm nem kifogástalan, a legkisebb gyerekemet leküldtem a Balatonra, hogy ne kelljen vele foglalkozni, egy csomó munkámmal hetekre el vagyok maradva.
Ez így cseppet nem jó vagy helyes, viszont igaz.