A Magyar Tudományos Akadémia első osztálya, amely nyelvünknek és irodalmunknak legfőbb őre, szemlézője, gondozója, még Magyar Tudós Társaság korában, 1832. március 12-én bocsátotta ki első szabályzatát: A magyar helyesírás’ és szóragasztás’ szabályait. Az utolsót, a most érvényeset pedig, a 12. kiadást, A magyar helyesírás szabályait 2015 augusztusában.
Az előzőt, a 11. kiadást mindössze 31 évvel előbb, 1984-ben. Az eddigi kiadások közti rövidülő időközt a mostani kiadás előszava szükségesnek is érezte megokolni: „Időről időre (húsz-harminc évenként) szükség van a mindenkori szabályzat módosítására, a nyelv változásaihoz való hozzáigazítására.”
Ez a kiadás nemcsak a nyelvfejlődés természetes folyamatát követte, de meglehetős kötetlenséget, szabadosságot is meghonosított helyesírásunkban. Ezek egy részét szerintem fölöslegesen, mert inkább zavart keltő engedékenységgel kétféleképpen is íratja. Ez a szabadság – bár sokan nem tudták, tudják – régtől fogva érvényes nyelvünk ö-ző változatainak (fel~föl, megett~mögött) írására.
Aki középiskolában legalább annyit tanult nyelvtörténetből, amennyit ott ma is tanítanak, tudja, hogy nyelvünk a honfoglalás után évszázadokig ö-ző volt. Nemcsak Pázmány Péter, de még a XVIII. század írói is éltek e színesebb alapszókinccsel, s csak a XIX. századtól lett gyakoribb az e-ző változat, de az ö-zés még a mai napig sem tűnt el.
Mai nyelvünk minden negyedik magánhangzója magas hangú; külföldi fül számára ettől olyan egyhangú, monoton. Nagy íróink, igényes stilisztáink tisztában voltak, vannak ezzel. Ady Endre, Kölcsey földije, az e-ző nyelv fészke, Szilágyság szülötte nem tanult nyelvtörténetet, de ösztönösen megérezte. A föl-földobott kő az ő tollán nem lett fel-feldobott kő.
A magyarul beszélők nagyobbik része, az Alföldön kívül a Dunántúlon, sőt Erdélyben is ismeri az ö-zést, mindennapi beszédében használja is. A tudomány is értékeli változatosságát, szépségét. Ezt tudták, tudják helyesírásunk 12. kiadásának szerkesztői, az elfogadó szakbizottságok tagjai is, még ha e testületekben többségben lettek volna az e-ző anyanyelvűek is.
Aki ugyanis nem az ö-ző anyanyelvbe született, s nem ilyen közegben nevelkedett, nem tudja megtanulni, hova kell az ö. A kabarék ki is aknázták a göregáboros beszédet humorforrásul.
Aki nyelvünk szépségét, változatosságát meg akarja őrizni, nem kívánhat nemzettársaitól lehetetlent. Csak annyit, hogy a helyesírási tanácsadó szótárban, amely dicséretesen föltünteti és engedélyezi mindkét változatot, a régi és szebb, változatosabb ö-ző változat legyen az első, amelyet ajánl, s ne szoruljon az ősi és szebb a második helyre.
Azért tartom fontosnak az irodalmi nyelv ö-ző változatait a helyesírási szótárban, mert tapasztalatom szerint sokan „parasztosnak” vélik őket, kerülik; nem tudják, hogy e-ző párjukkal egyenrangúak. Ezzel lemondanak e szavak előnyéről és saját stílusuk változatosságáról. Talán a helyesírási szótár javasolt és kért új kiadása rávezeti őket, hogy tévednek, s kár lemondaniuk az ö-zés kínálta változatosságról.
Egyébként némelyik ö-ző változat magától is győzedelmeskedett az irodalmi nyelvben. Maradt még ö-ző változat az irodalmi nyelvben úgy, hogy a köznyelvből szinte kiveszett. Manapság a vöröst csak a tájnyelvben nevelődött mondja a köznyelvben, írja az irodalmi nyelvben veresnek, a vödröt vedernek. Vagy a sört sernek!
Javaslatom tehát, hogy a helyesírási szótár következő kiadása fordítsa meg a sorrendet, s az ö-ző változatot ajánlja elsőnek. Sok használója, akiben még nem rögzült meg az e-zés, így tanulja meg e szavak használatát. Nemcsak a külföldiek, akik idegen nyelvként sajátítják el a magyart, de honfitársaink is, akik Ady példáját követik, és a változatosabb magyar nyelvet alkalmazzák, terjesztik.
Hogy ez az új kiadás a 12.-nek „változott lenyomata” lesz-e, vagy – esetleg időközben megérlelődött más változtatásokat is magában foglalva – már a 13., arról az MTA illetékes dönteni.