– Négy éve edzőt váltott, azóta Plagányi Zsolttal dolgozik együtt itt, a Törökbálint Sportközpontban, mely nem sokkal azelőtt nyílt meg, hogy idejöttek edzeni.
– Nekem akkor azt mondták, sokan megkérdőjelezték az uszoda létjogosultságát, most meg azt látom, annyian jönnek, hogy nem lehet elférni.
– Nem gondolja, hogy ebben az is szerepet játszhat, hogy az olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó, Cseh László is idejár?
– Jólesne, ha akár csak egyetlen gyerek is miattam járna az uszodába, de nemcsak a személyem, hanem a sportközpont és az úszásoktatás színvonala is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek szívesen jönnek. Nagyon kedvesen fogadtak, rögtön éreztem, hogy jó döntést hoztam, a lehető legjobb helyen vagyok. Versenyeken is mindig óriási segítség számomra a hazai közönség, nélküle a közelébe se kerültem volna az eddig elért eredményeimnek. Örülök annak, ha az emberek odajönnek hozzám, gratulálnak, vagy csak azt mondják: hajrá! Felemelő érzés, sokat jelent nekem.
– Hallottam, hogy a decemberi rövid pályás világbajnokságra készül. Nem látszik fáradtnak, pedig ma is leúszott hat kilométert. Van ellenszere a faltól falig monotónia ellen?
– Nincs, talán csak az, hogy mindig a feladatra koncentrálok. Egyébként annyira nem unalmas az úszás, mint ahogy sokan gondolják. Mióta sportolok – több mint 25 éve –, sokat változott a technikája is, például a rajtoknál és a fordulóknál. Mára kifinomultak a módszerek, célzottan edzünk, tudjuk, hogy mi miért történik, nem végzünk fölösleges munkát. Különböző úszókultúrák léteznek, nálunk például az edzők többsége a mennyiségben hisz, abban, hogy minél többet úszik valaki, annál jobb lesz, amit én már régóta meg tudok cáfolni. Nem az a lényeg, hogy hány kilométert úszunk, hanem az, hogy milyen minőségben és intenzitással végezzük a gyakorlatokat.
– Gyerekkorában előbb kezdett el úszni, mint hogy diagnosztizálták volna az asztmáját. Édesapja, idősebb Cseh László vitte le az uszodába, aki részt vett az 1968-as és 1972-es olimpiákon, és az első magyar úszó, aki a 100 méteres hátúszást egy percen belül teljesítette. Ő tanította meg úszni négy és fél évesen?
– Nem, Kiss Miklós. Szerintem a legjobb szakemberhez kerültem. A mellettünk lévő medencében Egerszegi Krisztina úszott, aki akkor már olimpiai bajnok volt. Nagyon keményen edzett, talán még mindig verhetetlen lenne. Sokat tanultam tőle és Güttler Károlytól, akivel jó néhány évig szobatársak voltunk, s aki többször átsegített a mélyponton. Már az is megtisztelő volt, hogy egyáltalán szóba álltak velem, és egyenrangú félként kezeltek.
– Óriási csatákat vívott a medencében – többek között – az amerikai Michael Phelpsszel. Mi a véleménye a hazai úszókról?
– A magyar mezőny bizonyos számokban nagyon erős, azokban különösen, melyekben én is versenyzem. Örülök, hogy itthon is kiváló ellenfeleim vannak. Én azt mondom, ha a magyarok közt nem tudok a legjobb lenni, akkor világversenyeken sem érdemes elindulnom.
– A versenyeken nem elég csak gyorsan úszni. Hogyan éri el, hogy tudatosan, fejben is ott legyen?
– Ez több összetevőből áll. Egyrészt tudom, hogy mi történik velem a medencében, másrészt magabiztos és nyugodt vagyok, és végre tudom hajtani mindazt, amit az edzőm mondott. Én az eltelt évek alatt fejben kicsit elhasználódtam, ezért az utóbbi időben jobban izgulok. Most azon dolgozom, hogy ez ne így legyen.
– Az edzőjén kívül mások is segítik munkáját, például Kovács Péter, a Sportkórház Teljesítménydiagnosztikai Kutató Osztályának vezetője. A szárazföldi edzéseit Rácz Levente vezeti, mentálisan Konrád Ildikó segíti a felkészülését, és gyógytornára is jár. Mennyire kell figyelnie az étkezésére?
– Nagyon, mert imádom a magyar konyhát. Külföldön szívesen megkóstolom a helyi ízeket, bár óvatosan, nehogy hal legyen benne, mert azt nem szeretem, pedig horgászom, de amit kifogok, mindig visszaengedem a vízbe. Önként a brokkolit és a karfiolt sem eszem meg. Szerintem az édességet nem kell magunktól teljesen megvonni, egy kis desszert belefér. Nagyon oda kell figyelnem a mennyiségre, mert bármennyi csokit képes vagyok megenni.
– Rengeteget tud a sportágról, az edzőtanfolyamot is elvégezte. Ennyi tapasztalattal a háta mögött miért nem akar úszókkal foglalkozni?
– Mert úgy érzem, nincs meg bennem mindaz, ami a jó edzők sajátja. Nem rendelkezem a szükséges tulajdonságokkal, sokszor ugyanis óriási türelemre, bizonyos szituációkban pedig hideg fejre van szükség.
– Miután 2012-ben felkérték a Magyar Úszószövetség elnökségi tagjának, egy évvel később a sportolói bizottság elnöki tisztségét is elvállalta. Miért maradt csak rövid ideig ezeken a posztokon?
– Azért mondtam le, mert belefáradtam az állandó hercehurcába, amely ráadásul sok időmet elvette. Számomra az edzés fontosabb, mint az elnökségi ülésen való részvétel. Remélem, azért egy-két dologban tudtam segíteni, de úgy gondolom, hogy a sikerhez nagyobb összefogás kellene.
– Korábban elmehetett volna tanulni ösztöndíjjal Amerikába, de inkább itthon maradt. Több mint tíz éve jár egyetemre, műszaki menedzser szakra, s már csak a diplomamunkája van hátra. Milyen témát választ a szakdolgozatához?
– Természetesen az úszáshoz közelit, de egyelőre a sport teszi ki a mindennapjaimat, ezért se időm, se energiám nincs a megírására. Még nem gondolkodom azon, mi lesz, ha abbahagyom az úszást. A riói olimpián hatalmas nyomás volt rajtam, nem is sikerült győzni, hármas holtversenyben ezüstérmes lettem. Tokióban a lehető legfelszabadultabban szeretnék versenyezni, nyugodtan, mindenféle tehertől mentesen rajtkőre állni. Mindent megteszek, hogy a legjobb legyek, de ha nem sikerül, akkor sem dől össze a világ.