Jószágunkat őrizd meg / mindennémű veszélynek / ártalmától, Szent Vendelnek / könyörgésére – olvasható a Tisza-tó melletti Sarudon a nagy kanyarban álló kőszobor talapzatába vésett szöveg. A sárga köpenyes imádkozó alak jobbján és balján egy-egy puli kutya. Állíttatta özvegy Pásztor Jánosné született Balog Erzsébet 1933-ban. Nehéz lenne megkérdőjelezni, hogy a mezőgazdaság, az állattenyésztés nyújtott megélhetést akkoriban az itt élőknek.
A nyolcvanas években is jellemző volt a marhatartás a családoknál, aztán a környéken a termelőszövetkezetek szétesését követően még négy-öt szarvasmarhatelep is létrejött. Van olyan közöttük, amely ma is naponta 15–25 ezer liter tejet termel. A vállalkozások az elmúlt tíz évben azzal szembesültek, hogy a dolgozni akaró idősebb munkavállalóik elmentek nyugdíjba, a fiatalok pedig – hiába a szakiskolában felajánlott ösztöndíjak – nem jöttek helyettük.
Tojással, sárral
Süt a nap a kék-sárga szoborra. Míg 85 évvel ezelőtti szentelésekor a falu széle volt itt, mára körbeölelték a sátortetős házak. Nyáron a Tisza-tó idegenforgalma miatt benépesül a falu, őszre viszont maradnak a megszokott szürke napok. A kanyarból három biciklista tűnik elő. Lassan tapossák a pedált. Az utolsó indiai turbánban van, hajtás közben az okostelefonját bámulja. Ők az ágazat megmentői, a műszakba menő indiai fejők. Bár fél év előkészítést követően munkavállalási engedéllyel érkeztek – papírjaik intézését az önkormányzat is segítette, kisbusszal furikázták őket Egerbe tüdőszűrésre, Budapestre az orvosi papírok intézéséhez –, fogadtatásuk a faluban nem volt zökkenőmentes.
– Annak idején több bejelentés érkezett hozzám arról, hogy itt vannak a migránsok. Egyszer bejött a fogadóórámra egy ismert helybéli, s farkasszemet nézve velem kérdőre vont. Hogy nem veszem észre, azért jöttek a környéki tehenészetekhez, hogy megmérgezzék a tejet, és szétvigyék az országban – emlékezik vissza a közelmúltra Tilcsik István sarudi polgármester, aki maga is gazdálkodó. – Tojással, sárral is megdobálták a házaikat, de nem riadtak meg, hiszen hivatalos engedéllyel, orvosi papírokkal dolgozni jöttek ide.
Vendég kopogtat, megyek szétnézni a faluban. Egy élelmiszerbolt előtt futok össze Varga Ferenccel és feleségével. A férfi ív- és lánghegesztő volt a „tanács építőnél”. Kérdem, mit szólnak az indiaiakhoz.
– Begyöttek, mert otthon nem tudnak élni. Boldogok, mert vettek nekik biciklit, és lakást is bérelnek a számukra. A buszmegállóban találkoztam velük, mikor mentek Gyöngyösre, valamelyik mobiltelefonboltba. Kérdezték tőlem azt is, hogy mi az a megszoptatni. Nem értettem, a kérdést, de azt magyarázták, hogy valaki azt mondta nekik, hogy itt megszoptatnak benneteket a sok munkával. Azt jelenti, hogy az asszony a bébinek enni ad, s átvitt értelemben kitolnak veletek – mondtam nekik.
Meghallgattam a tirádát is, hogy falura hozzanak munkalehetőséget, mert míg megvolt a termelőszövetkezet, volt lehetőség helyben is. Távolabb villanyoszlopra ragasztott plakátot tépked az őszi szél. Kíváncsivá tesz a szövege.
„Munkát keresel? Gyere hozzánk gépkezelőnek a gyáli kontaktlencsegyárba! Három műszakos munkarend, három nap nappali munka, három nap pihenő, három nap éjszakai munka. Ingyenes szállást biztosítunk, saját busszal szállítunk a szállásra. 975 forint/óra a bér, de vannak még pluszjuttatások, pótlékok, gyermekkedvezmény, ifjú házas kedvezmény és kafetéria is 15 ezer forint értékben. Ha felkeltettük érdeklődésedet, jelentkezz! A munka iskolai végzettséget nem igényel, de ha van, akkor lesz esélyed magasabb pozíciókra is.”
– Aki akar, kitörhet innen – elevenítem fel a plakáton olvasottakat már újra a polgármesternél. Erre Tilcsik István a következőket mondja:
– A közmunkaprogram nagyon jól sikerült, mert már minden valamirevaló asszony és ember eljutott a közszférába, a munkaerőpiacra. Akik nem, még krumplit kapálni sem képesek, hanem ülni akarnak az árnyékban egész nyáron. Nyolc asszony annyit csinál, mint édesanyám munka után – szoktam mondogatni. Jön a tél, és fel van adva a lecke, hogy aprítékoljunk, de kivel? Az óvodánkat, iskolánkat aprítékkal fűtjük. Az előző polgármester kötött fűtési szerződést egy társasággal. Csak van egy kis baj, hogy a kazán feleakkora, mint kellene. A közmunkásaink némelyike a motoros fűrész platjával belevág a földbe, nem teremt akkora értéket, mint amekkora kárt okoz.
Megtudom tőle, hogy a közmunkaprogramra jelentkezők között olyat is talált, akinek hat hónapja volt nyugdíjig, de nem tudott összesen tíz év munkaviszonyt felmutatni. Vegye fel, ő is ellesz, mint a többi – fogadkozott neki az ember. A polgármesternek nincs munkairányítója, mert az átlag közmunkás csupán hat osztályt végzett. Azt asszonyok most éppen a Tisza gátját takarítják meg a kivágott nyárfáktól.
A közmunkaprogram engedte, hogy vegyenek traktort, így már három is van, de aki a nyergébe ülhetne, egy sincs. Az összes közmunkás közül a gépkocsivezetőt vagy a traktoristát ki kellene emelni bérrel, hogy itt tartsák, de erre a program nem ad lehetőséget. És mihelyt levizsgázik, 800 forintos órabérért elmegy. Pedig aki akar, az találna munkát. Sok olyan asszony él itt, akinek a férje 15 ezres napidíjért eljár festésre, térburkolásra, igaz, feketén. Az indiaiak bezzeg dolgoznak! Már fel sem tűnnek.
Valóban dolgozni jöttek
– Minden korrektül kezdődött. Az egyik hatalmas szarvasmarhatartó telep vezetője három évvel ezelőtt meglátogatott. Nem kellett hosszasan ecsetelnie, hogy nincs munkaerő, tapasztaltam azt én is – mondja a polgármester. Megtudtam tőle, hogy felkerestek egy olyan Magyarországon működő tejgazdaságot, ahol akkor már alkalmaztak indiai munkásokat. Kapcsolatba léptek az egyik ottani indiai fiatalemberrel, aki készségesen segített nekik, szervezett is Magyarországon hivatalosan dolgozni akaró indiaiakat.
– A 2015-ben érkezett turbános indiai vendégmunkások nem kis feltűnést keltettek a mi kicsiny falunkban. Talán nem a legjobb időben érkeztek, figyelembe véve az Európában kialakuló menetkültválságot, de ők nem háború elől menekültek, hanem valóban dolgozni jöttek, jobb megélhetést keresve. Átlagosan másfél évet töltenek Magyarországon egyhuzamban, majd néhány hónap szabadság után visszajönnek. Bérezésük nem tér el a magyar munkavállalókétól. Mindannyian beszélik a kommunikációhoz elengedhetetlen, legalább alapszintű angolt, de már igyekeznek magyarul is megszólalni. Melléjük álltunk, mert jó munkaerőnek ígérkeztek – vázolja a kezdeteket Tilcsik István.
Keresem a szóban forgó marhatartó telep tulajdonosát, de nem kíván nyilatkozni. Miután tavaly egy szakmai konferencián elmondta tapasztalatait, támadások kereszttüzébe került. Legtöbben azt vetették a szemére, hogy a „migránsokat” pátyolgatja, miközben hivatalos indiai munkavállalók nélkül tönkrement volna a gazdasága.
Lustán elnyúló falvakon át vezet az út. Kömlőn szóba elegyedem két, lombseprűvel gyalogló asszonnyal Azt mondják, elégedettek a közmunkáért – legutóbb avarseprésért – kapott alig hatvanezer forintos juttatással, s egyáltalán nem megy fel az adrenalinszintjük, amikor megemlítem, hogy Sarudon az állattenyésztésben 200 ezer forint nettó fizetésért sem találtak munkaerőt. Aztán a következő faluban, Tiszanánán egy kisebb tehenészetbe is behajtok. Ott Rédei Zoltán felügyeli a 45 szarvasmarhát. Reggel hatra itt van, néha hazaugrik Sarudra a robogóval. Nettó fizetése 180–190 ezer forint, erre rájön még néhány tízezer, ha sokat túlórázik.
Nyugati nyitás
Sarudtól 370 kilométerre, a Győr-Moson-Sopron megyei Hegykőn vagyunk. Az európai színvonalú marhatartó telepen éppen fej három indiai munkás. Egyikük fülesen fél füllel zenét hallgat, közben gyakorlottan kezeli a kör alakú futószalagot, amelyen negyven tehén áll. Úgynevezett vas támrendszer, minden állat fülében azonosító, nyakában számítógépes műszer, a gondozók tudják, hogy melyik állat átlagban s mikor mennyi tejet ad. Finoman megmunkált fejőkelyheket helyeznek az állatok tőgybimbójára, s mikor egy-egy állat a 25 méter átmérőjű szalag végére ér, terelik vissza az istállójába. Ugyanazt az állatot fejik reggel hattól, délután kettőtől, majd este tízkor is.
A tejre szakosodott, 1700 holstein-fríz szarvasmarhát tartó Hegykői Mezőgazdasági Zrt. vezérigazgatójának, Varga Gábornak az irodájában, az íróasztal fölött egy marhagulyát ábrázoló kép van. Erdélyiektől vette, akik Németországból hozták. Állítólag holland tájat ábrázol, amely pont úgy néz ki, mint a Hegykő környéki ligetes legelők. Szerinte Magyarországon a telepek működtetését egyre inkább meghatározza, hogy ki fog dolgozni a tehénnel. A jó és korszerű, légkondis gépekre még csak-csak találni embert, de olyat, aki az állatokkal szívesen foglalkozna, már bizony szinte lehetetlen.
Varga Gábor 1986-tól volt a Fertődi Állami Gazdaságban állatorvos. Látta, hogy 1989-től a társaságnál csőstül mondtak fel az emberek, és mentek el Ausztriába dolgozni.
– Aki akkor itt ötezret keresett, Ausztriában megkapta a hatvanezer forintnak megfelelő schillinget. Erre a különbségre nem lehetett mit mondani. Először az ügyesebbek, nyelvet beszélők, jó szakmával rendelkezők, azaz a minőségi munkaerő ment ki. Mivel 1990-től hazánkban erőteljes volt a mezőgazdasági leépítés, az állattenyésztésben egyre kevesebb munkaerőre volt szükség. Ausztriában már akkoriban is megfigyelhető volt, hogy a mezőgazdaságban – főleg a kézimunka-igényes ágazatokban – török, illetve egyéb keletről jött vendégmunkások látták el a munkát, ott sem lehetett helyi munkaerőt találni az ilyen jellegű munkákra. Idővel felváltották a távolról érkezett munkásokat a magyarok.
Hogy hogyan változott meg az emberek gondolkodásmódja, arra a következő példát hozza:
– Az egyik körzetes faluban egy bácsinak volt tehene, disznaja és kutyája is. Mikor a nyolcvanas évek végén egyszer ügyeletbe kihívott, kezét tördelve mondta, hogy a kutyával van baj, de el ne mondjam senkinek, hogy ő a kutyához és nem a marhához hívott állatorvost, mert ellehetetlenül a faluban. Évek múlva, a „nyitást követően” a papagájtól a pórázon tartott vadászgörényig, a gyíktól a majomig mindenféle állathoz hívtak.
Varga Gábor 2007-ben lett a Hegykő Mezőgazdasági Zrt. vezérigazgatója. Földjeiken termelik a takarmányt, hatvan dolgozójuk fele az állattenyésztésben dolgozik. Traktorosok, etetők, elletősök, üszőstelepi dolgozók, inszeminátorok és fejők.
Az állat bőg meg rúg
– Egykor 28 tejtermelő gazdaság volt a környéken, amelyekből csak mi maradtunk meg.
A munkaerőhiány miatt folyamatosan hirdettük a szabad álláshelyeket a helyi újságokban. Akadtak is jelentkezők, de az elkötelezettségüket jól mutatja, hogy első kérdésük a fizetség volt, s nem az, hogy mit kellene csinálni. Az sem volt biztató jel, hogy tíz jelentkezőből kilenc korábban még nem látott tehenet közelről. Így nem is csoda, hogy mikor meglátták az öt-hat mázsás állatokat, a tíz jelentkezőből hat már vissza is mondta a munkát. A maradék négy meg lement a fejőházba, ahol az állatok bőgtek, meg rúgtak egyet, és a tíz jelentkezőből egy sem maradt – fest egy kis korrajzot a cégvezető.
Próbálkoztak erdélyi, ukrajnai munkavállalókkal is. Egy-két jelentkező akadt is, talpraesettek is voltak, de ők nagyon rövid időn belül az osztrákoknál vagy még nyugatabbra kötöttek ki. Varga Gábor gondolatban eljátszott a „teljes” robotos fejés bevezetésével, és kért is árajánlatot a rendszerre. Végül azonban be kellett látnia, hogy ehhez új fejőházat kellene építtetni, mivel az övék nemcsak hogy nem alkalmas az egyedi fejőgépek alkalmazásához, de át sem alakítható, ráadásul 24 órában kvalifikált számítógépes szakembereknek, technikusoknak, mérnököknek kell felügyelni a rendszert, őket megtalálni, pótolni még inkább lehetetlen vállalkozás.
– Számtalan ágazati konferencián hallottam arról, hogy a munkaerőhiány mekkora probléma. Édesanyám szavai jutottak eszembe: nem probléma van, hanem feladat. Néztem nyugatra, néztem keletre.
Az internetet végigkutatva jött rá, hogy olyan földrajzi területről és népcsoportból lehetne munkásokat meghívni, akiknél az ottani jövedelmük és a Magyarországon elérhető bérek között nagyon nagy a különbség. Arra jutott, hogy Indiában olyan alacsonyak a keresetek, hogy az itteni bér már komoly csábítás az ottani embereknek, akik ráadásul nem alacsony termetűek. A fejésnél ugyanis rengetegszer fel kell tenni a fejőkészüléket az állat tőgyére, ami megviseli az ízületeket.
Minél magasabb egy ember, annál könnyebb ez a feladat. Mivel az indiaiak magasabb termetűek, ideálisnak tűnt ez a megoldás. Ráadásul a makrogazdasági környezet is kedvezett: 2015-ben lerakták az alapkövét egy indiai tulajdonú gumigyárnak, felértékelődtek a gazdasági kapcsolatok.
– A fiaim keze jobban áll az internethez, mint az enyém. Azt mondtam, vagy ti fejtek, vagy megoldjátok a feladatot. Megkerestek indiaiakat foglalkoztató hazai cégeket, majd felvették a kapcsolatot az indiai magyar nagykövetséggel.
Olyan embereket kerestünk, akik állattenyésztésben dolgoznak, szelíd vallásúak, tisztelik az állatokat. Angol életrajzot, végzettséget, egészségügyi alkalmasságot igazoló papírokat kértünk tőlük. Közben megkerestük a magyar hatóságokat, hogy van-e törvényes lehetőség vendégmunkásként alkalmaznunk őket.
Sajnos könnyen tudtuk igazolni, hogy nincs a munkára magyar vállalkozó. Nyolc indiait alkalmaztunk. Moszkvából érkeztek Ferihegyre, kisbusszal mentünk értük. Bevittük őket az önkormányzathoz, s megmutattuk őket a rendőröknek is, hogy lássák, rend van. Beszereztük a papírjaikat: orvosiakat, lakcímkártyát, adószámot, társadalombiztosítási igazolást. Hivatalosan, ellenőrizetten vannak itt, és nem akarnak nálunk letelepedni! Biciklit vettünk nekik világítással és láthatósági mellénnyel, s mi biztosítjuk a lakásukat is. Ugyanannyit keresnek, mint amennyit egy magyarnak fizetnénk. Túlórával akár 300 ezer forint is lehet a nettó fizetésük.
Az indiaiak angolul beszélnek, értenek a számítástechnikához, okostelefonjukra a magyar fordítóprogramot is letöltötték. Kérték az internetkapcsolatot, hiszen így tudnak az otthon maradottakkal kommunikálni. Szeretnek boltba járni, és felkutatták a környéki banki szolgáltatások lehetőségét, hiszen bérük nagy részét hazautalják. Az indiaiak egyike-másika érkezésekor turbános volt, fél év elteltével azonban mindegyikük európai ruhát, frizurát hordott. A faluban nagyon udvariasan viselkednek, mindenkinek előre köszönnek, s nem volt semmilyen atrocitásuk a helyiekkel.
Két indiai fiatalemberrel, Szinggel és Harprittal elegyedem szóba. Mondják, nem volt ismeretük Magyarországról szinte semmi. A moszkvai átszállásnál nagyon fáztak, itt kellemes tavaszi idő várta őket. A munkáltató rendes volt, mert a marhatartó telep víztornyán mobilszolgáltató átjátszó állomása működik, s megállapodott a szolgáltatóval abban, hogy nem kér bérleti díjat az antennák elhelyezéséért, ha cserébe biztosítják a központi wifi szórását a nekik bérelt ingatlan területére is.
Így aztán szálláshelyükön ingyen van internet. Ez nagyon fontos a számukra, mert mindennap beszélnek videotelefonon a családjukkal. Sokat főznek, közösen fogyasztják el ételeiket. Indiából sok fűszert hoztak, elsősorban kurkumát és gyömbért. Egy hegykői boltossal megállapodtak, hogy rendszeresen rendel nekik kukoricalisztet és barna rizst, működik is a megállapodásuk, s cserébe ők mindent ott vásárolnak. Nyolcuk között van gépésztechnikus és traktoros is.
Azon megdöbbentek, hogy ezt a mezőgazdasági járművet Magyarországon és Indiában is traktornak hívják. Egyikük beceneve egyébként, aki traktoristaként dolgozott, Traktor. A főzés nagy hobbijuk, szerencsére ezt a munkáltató is becsüli, így ők külön főzhetnek a munkahelyi rendezvényeken, sőt már bemutatkoztak főzőtudományukkal a hegykői falunapon is. A hozzávalókat – szóhasználatukkal – a „drága főnök” állja. Az atya ruhagyűjtést indított a javukra, amikor hazamennek, a sokszor szinte új női és gyermekruhákat viszik haza ajándékba a családtagok számára. A magyarok kedvesek, viszik jó hírünket odahaza – ígérte meg Szing és Harprit.
Igény egy szent helyre
– Hegykő a megye harmadik legnagyobb idegenforgalmi központja. Tavaly a vendégéjszakák száma 140 ezer fölött volt. Híres a gyógyfürdőnk is. Ha most kimegyünk az utcára, a húsz szembejövő közül 15 idegen. Úgyhogy itt senki sem csodálkozott rá az indiai vendégmunkásokra – mondja Varga Gábor.
– Na és jól dolgoznak?
– Nagyon jól. És tisztelik az állatokat! Néhány hónap után felsorakoztak előttem. Ez azt jelenti, hogy valamit testületileg kérni szeretnének. Na, gondoltam, több pénz kell nekik. De nem! Azt mondták, a pénzükért több munkát szeretnének…
A Hegykőn dolgozó indiaiak már felvették a katolikus atyával a kapcsolatot, mondván, szükségük van egy szent helyre. Azóta leteszik a cipőjüket a templom bejáratánál, és csendben ott ülnek a miséken. A faluban élők elfogadták, megszokták őket.
A Sopron környéki kisiskolások minden évben ellátogatnak Hegykőre, hogy a gyermekek végre tehenet lássanak. De nem csak ők érdeklődnek, Varga Gábort már minden magyarországi megyéből megkeresték szarvasmarhatartó telepek vezetői, képviselői, hogy az indiai munkavállalókkal kapcsolatos tapasztalataikról kérdezzék. Állatgondozó, fejő keresőszavakra 438 találat jön be az egyik álláskeresésre szakosodott portálon. Fejőt keresnek az ostffy-
asszonyfai tehenészeti telepre 195–210 ezer forint bruttó fizetésért osztott munkaidőben 4.00–8.00 és 15.00-19.30 közötti munkavégzésre. Fejőt Hajdúböszörménybe 195–210 ezer forintért, fejőházi fejőt a Vas megyei Kemenesmagasiba családi gazdaságba megegyezés szerinti bérért, s fejőt Körmendre bruttó 300–335 ezer forintos havi fizetéssel. A lakhatás mindenhol megoldható.
Becslések szerint 250 indiai dolgozik fejőként a szarvasmarhatartó telepeken. 2016-ban az indiai állampolgárok által munkavállalás céljából benyújtott tartózkodási engedély iránti kérelmek száma 786 volt, 2017-ben ez a szám 836-ra, az idei évben január és július között 882-re nőtt.