Harmincöt év. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy az akkor még vasfüggöny takarta Magyarországra látogatott az angol bradfordi illetőségű Smokie együttes.
Az 1983-as esztendőben mintha kinyílt volna a világ a honi zenerajongók előtt. Persze a külföldi bandák is érdekes célközönségnek tartották a kommunista ország rajongótáborát, emellett az üzletpolitikával vegyes kíváncsiság is hajtotta a neves vagy éppen a lejárt szavatosságú formációk hazai vendégszereplését.
Mindez aligha vonatkoztatható az 1965-ben szárnyait bontogató, Chris Norman frontember nevével fémjelzett társulatra, hiszen az addig szép sikereket magáénak tudó, ám az aktuális albumába csúfosan belebukó Smokie végül megfizethető áron (állítólag potom húszezer dollárért) lépett a Kisstadion színpadára. Aztán a különleges, karcos-rekedtes, mégis zengő orgánummal megáldott énekes gondol egy merészet, és inkább szólókarrierbe kezd.
Pótlása közel sem bizonyul egyszerű feladatnak, amíg közel tízéves kitérővel rátalálnak jelenlegi énekesükre, Mike Craftra. Aki most mintha Chris Norman „negyvenhatos cipőjébe” kívánna belebújni. Szorítani nem szorít, az biztos… A rekedtség, a karc adott, a zengés azonban hibádzik. Talán a zenekar frontján eltöltött huszonhárom év, vagy épp az egyébként best of, vagyis válogatott – számára vélhetően unalmas – repertoár a felelős, hogy az olyan jól megkomponált, nagyszerűen hangszerelt, fülbemászó dallamok, mint az Oh Carol, az I’ll Meet You at Midnight, vagy épp a Creedence Clearwater Revivaltől kölcsönzött Have You Ever Seen the Rain sem üt akkorát, mint az alapító énekestől.
Egyszerű: a hasonló hangszín alapvetés, de az előadásmód, a kidolgozottság, a méltóságteljesség legalább annyira fontos. Ha épp nem fontosabb… Főképp, ha a rockzenekar ötös fogata mögött a hatvantagú Óbudai Danubia Zenekar teszi cizelláltabbá, nagyívűbbé a produkciót.
Az ötvenpluszos, mintegy hatezer fős közönség minden egyes rockslágert, megmozdulást hálásan fogad, tapssal, ovációval jutalmaz. Sőt, ha kell, együtt énekléssel, lengetett mobiltelefonos világítással. Meg is érdemlik a fiúk, hiszen az említett anomáliákkal együtt tényleg kitesznek magukért. A Chinn–Chapman szerzőpáros futószalagon gyártott és kétségkívül szuperlatívuszokban emlegetett slágerei önmagukban is elviszik a „bulit”, amit a Smokie – mindvégig ébren tartva a nagyérdemű figyelmét – nem is enged leülni.
Még arra is odafigyelnek, hogy meglengessék a magyar zászlót, amely végül, a visszatapsolás után, a két ráadásdal alatt a dobfelszerelést hivatott letakarni. Naná, hogy még érkezik a búcsúra tartogatott, éneklésre, táncolásra késztető mindenki kedvence, Living Next Door to Alice; ezúttal a kilencvenes évek bekiabálós, vulgáris kórusa nélkül, eredetiben, natúrban. Mert így is lehet.
(Smokie-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2018. november 28.)