Nájlon. Azaz poliamidféleség: az 1950–60-as években minden magyar nő álma: ha a vádlija szép volt – és melyik leánynak nem szép –, a férfiak csak és akkor bolondultak utána, ha a harisnya már nem selyem volt, hanem nylon, azaz magyarul: nájlon.
De ezt a nevet nemcsak a harisnya és a gyűrődésmentes, ám garantáltan izzasztó ing, hanem egy úriember is megkapta. Pontosabban: elvtárs. Z. elvtárs az egyik magyar gyár függetlenített párttitkára volt jó ideig (azaz sok pénzért nem csinált semmit, legföllebb jelentéseket írt, de ez az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának hasznos és máig fedett tevékenysége okán egyhamar aligha derül ki).
Nájlon elvtárs története leképezi az egész, szocialistának nevezett ipar és társadalom múltját vagy legalábbis jó részét. Nevét nem az ingről kapta, bár előszeretettel viselte a gyűlölt Nyugat vágyott termékét, maga is érezte, hogy a melegebb nyári napokon igazán egzotikus illatok terjengenek újpesti gyári irodájában. Nem, Nájlon elvtárs vonzalma sokkal közelebbi volt ehhez az anyaghoz: valóságos csodaszert látott benne, amit immár a magyar ipar, így a zászlóshajó, a Tiszai Vegyi Kombinát is előállított. Legyőztük az imprealistákat (ezt betűhűen idézem), hirdette a hétfő reggeli értekezleteken: van nájlonunk!
Volt is. De ebből keletkeztek az üzem történetének legnagyobb galibái. Jómagam akkoriban az állóhajók előadója voltam. Persze fölmerül rögtön a kérdés: milyen hajó az, amelyik csak áll? De a jóléti legitimációból élő Kádár-rendszerben munkanélküli nem volt, csak közveszélyes munkakerülő, így kellettek állóhajók, és az állóhajóknak kellett előadó. Történetesen érettségi után jómagam. Feladat: napi 15 perces csendes séta és írásbeli jelentés arról, úszik-e még.
Néha igen – néha nem. És ha nem: akkor jöhetett volna a lékponyva, és ha nem volt (nem volt), akkor jött a csodaszer, a nájlon. Nájlon elvtárs hallatlan szakértelemmel irányította a műveletet, aztán az uszály négy-öt nappal később csendesen megadta magát a sorsának, és megpihent az öböl laza iszapjában; fedélzete olykor kilátszott, mert alatta már volt egy másik hajó némi nájlonnal a hasa alatt.
De Nájlon elvtárs maradt: az újpesti pártbizottság összezárt mögötte, akár hajók elmerüléséről volt szó, akár arról, hogy főmérnökként – legmagasabb iskolai végzettsége a marxista–leninista esti tanfolyamon túl az asztalosszakmunkás-oklevél volt – lezavarta a hajóácsokat egy bolgár hajó meghibásodott motorjának kijavítására. A motor ugyan Láng típusú, azaz magyar gyártmány volt, a fások beavatkozása után azonban majd fél évig tartott a gépészeknek helyrehozni a károkat; a munka miatt nem panaszkodtak – na de a bolgár rózsaolaj szaga…
A melósok haragra gerjedtek, és megindultak. Nájlon elvtársnak szerencséje volt: épp pártaktívát tartottak Újpesten, így megúszott egy számottevő verést.
Nájlon elvtárs ekkor szaladt először, de nem utoljára. Alig telt el három év, és Nájlon elvtárs életében a legendás anyag újra megjelent. Történt ugyanis, hogy a nagy munkásöltöző teteje beázott. Normális vállalkozás ilyenkor szigetel vagy szigeteltet – de 1988-ban még nem volt normális vállalkozás, hiszen még mindig a szocializmust építettük.
Szóval: folyott a hólé – a munkások nyakába. Csendes káromkodás, panasz az üzemi szentháromságnál (párttitkár, vezérigazgató, szakszervezeti titkár), utána már lincshangulat. Nájlon elvtárs kénytelen volt lépni. Nem szigetelt, hanem épített a kétszáz fős öltöző teteje alá egy ácsolatot – hajóács bőven volt az üzemben –, és kifeszítette a csodaanyagot, a nájlont. Ami bírta a beázás ostromát egy hónapig, kettőig. Aztán egy nap, épp a műszakváltás idején ágyúdörgéssel megszakadt a nájlon, és mintegy két és fél tonna víz zúdult az éppen öltöző munkásokra.
Nájlon elvtárs ekkor szaladt meg másodszor. A marósok, esztergályosok, köszörűsök ugyanis feltették magukban: politikai rendőrség ide, párttitkárság oda – az elvtársat most felkötik. Az elvtárs azonban gyorsabb volt, a kékfényes autók meg időben értek ki, úgyhogy Nájlon elvtárs ismét megúszta.
A harmadik szaladás már a rendszerváltásra esett. Nájlon elvtárs előbb Nájlon kartárs, majd nagyon gyorsan Nájlon úr lett. De góré maradt. Sőt többedmagával: tulajdonos! A magyar gazdasági rendszerváltás történetének tipikus esete: a munkások sorban megkapták felmondólevelüket a csőd okán, értesítést a végkielégítésről (amit sosem kaptak meg). A leveleket Nájlon úr írta alá. Aki volt olyan botor, hogy visszament személyes dolgaiért az üzembe.
Ekkor szaladt meg harmadszorra. Immár az életéért. A Székelyföldön úgy mondják: futott, mint a látott nyúl. Jól tette: ha utolérik, megtudta volna a mozgalmi mondás igazságát: „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll.” Nem érték utol.
Ma csendesen tengeti napjait. A Rózsadomb egy szegényes villájában.
Üldözői? Ki angyalföldi, ki újpesti panelban; a kevésbé szerencsések az északi vasúti híd alatt, úgy tíz méterre az egykori gyárkaputól.