Kellene még egy Föld, akkor talán jobban kijönnénk az erőforrásainkból. Idén minden korábbihoz képest is hamarabb, már augusztus elsején elérkezett a túlfogyasztás napja, azaz 212 nap alatt használta el az emberiség azt a muníciót, amelynek egy évre kellett volna elegendőnek lennie ahhoz, hogy a bolygó fennmaradhasson jelenlegi állapotában.
Portugália és Spanyolország elolvad, hiszen a hőmérő higanyszála 45 fok fölé kúszik; Görögországban erdőtüzek pusztítanak; Kanadában és Norvégiában soha nem látott nyár tombol; az európai folyókat hideg vízzel hűtik, hogy fel ne forrjanak a bennük úszkáló halak. Svédországban a rénszarvasok együtt strandolnak az emberekkel. Ez utóbbi elég vagány, ám a Magyarországot sújtó tömeges méhpusztulások már kevésbé! A Föld bizony aktívan reagál az őt érő környezeti hatásokra.
Az emberiség túlfogyasztása a hetvenes években kezdődött, amikor a népesség és a szükségletek növekedése nyomán a fogyasztás átlépte a fenntarthatósági szintet. Azóta egyre korábban jön el az a nap, amikor az elhasznált természeti erőforrások és a károsanyag-kibocsátás átlépi azt a mennyiséget, amelyet a Föld egy éven belül még újra tud termelni, illetve el tud nyelni. Ezt követően az emberiség fogyasztása már hitelre, azaz az ökoszisztéma rovására megy.
A túlfogyasztás napja 1970-ben még december 29-ére esett, húsz évvel ezelőtt szeptember 30-ára. Tíz éve augusztus 15-én jött el a túlfogyasztás napja. Ezután lassulás következett, mivel a gazdaság is behúzta a kéziféket, ám az elmúlt két évben ismét „előre mozdult” a naptár. A jelenlegi tempót nézve 2019 lehet az első év, amikor már júliustól habzsolja a bolygó tartalékait az emberiség. Az egyre nagyobb mértékű élelmiszergyártás, ásványianyag-kitermelés, erdőirtás és fosszilistüzelőanyag-égetés rövid távon haszonnal jár ugyan egyesek számára, ám egyre szembetűnőbbek az olyan hosszú távú következmények, mint amilyen a talajerózió, a vízhiány és az éghajlati változások.
Ilyen erős kijelentéseknél persze megbízható számításokra van szükség, amelyek alapján meghatározható a bioszféra kapacitása. Az ökolábnyom fogalmát és számítását Mathis Wackernagel kanadai ökológus alkotta meg kollégáival 1997-ben. A 2003-ban alapított Global Footprint Network (Globális Lábnyomhálózat) 1961-től kezdve a világ, illetve százötven nemzet ökológiai lábnyomának és biokapacitásának arányait számolja, a nemzetközi kutatószervezet éves jelentése a legszélesebb körben elterjedt számítási módszer.
Honlapjukról kiderül például, hogy Katar már február 9-én (!) elhasználta az egész éves muníciót, az Egyesült Államok március közepén. Magyarország június 20-ával veri a globális átlagot.
Az ökológiai lábnyom hektárban megadott érték, melynek kiszámítása során figyelembe veszik egy adott embercsoportnak a tevékenysége során felhasznált, illetve leadott energiát és felesleges anyagokat, végül pedig kiderül, hogy hány hektárnyi föld- és vízterületre van szükség a folyamatok fenntartásához. A biokapacitás a biológiailag produktív föld- és tengeri területek összessége, amelyek a fenti igények kielégítésére rendelkezésre állnak egy adott területen.
Ez lehet a teljes bolygó, egy térség, esetleg egy ország területe is. Bármely régió gazdaságának kiszámítható az ökológiai lábnyoma, de egyének, vállalatok vagy akár nagyobb rendezvények, sőt egy háziállat tartásának is ki lehet számolni a mancsnyomát.
Ez a tudomány azonban a legkevésbé sem egzakt: az ökológiai lábnyomelemzések pontosságát több szempontból is bírálják, egyebek mellett például azért, mert nem veszi számításba a többszörös célra használt területeket, a termeléshez használt eljárás minőségét, vagy hogy a becslések nagy része az északi életstílus alapján készült, és nem vonatkoztatható mindenkire.
A számítási gyakorlat hibája az is, hogy nem alkalmas az egy háztartásban élők külön fogyasztóként kezelésére, így például egy sokgyerekes, ám óriási házban több autóval élő családnak könnyen lehet kisebb lábnyoma, mint egy kis garzonlakásban élő egyedülállónak. Egyes szakemberek magát a globális szintű számítás alapgondolatát is megkérdőjelezik, hiszen értelmezhető-e egyáltalán egy ország saját fenntarthatósága? Az országok határai geopolitikai és kulturális szempontok szerint alakultak ki, és gyakran összekapcsolódó ökoszisztémákat választanak el. Ebben a megközelítésben pedig a természeti határokon belüli kalkuláció korrektebb eredményeket hozna.
Az ökológiai lábnyomok adatait előszeretettel használják érvként a jelenlegi életmód fenntarthatósága ellen, egyfajta figyelmeztetésként, amikor már rohannánk elkölteni az év végi bónuszt, kifosztani az áruházakat karácsonykor és fekete pénteken, vagy Kínából rendelnénk látatlanban légipostával egy nagy kupac silány minőségű, eldobható kacatot csak azért, mert olcsó.
A fogyasztók mindent azonnal lecserélnek, ami elromlott, vagy már nem új. A növekedési spirált a javak megkaparintása hajtja: legyen több, mint tavaly volt, legyen nagyobb, jobb, mint a szomszédnak van. Az internet éjjel-nappal hirdetésekkel bombáz, a nagy energiaigényű gépek megkönnyítik életünket.
Az energiafelhasználás 1961 óta megduplázódott, ebben pedig nemcsak a termelés, de az egyén is ludas. A WWF-nek, a világ legnagyobb természetvédő szervezetének tesztje pár perc alatt kitölthető: a kérdések a táplálkozás, utazás, életmód és otthon témaköröket érintik. A felmérésből hamar kiderül, hogy a húsevés, a repülővel utazás, a higiéniai termékek vásárlása, sőt még a kisállattartás is őrületesen környezetszennyező dolog, így ha büszkén, ökotudatosságunk teljes önhittségében vágunk is neki a tesztnek, jókora pofont kapunk. „Ha a Földön mindenki úgy élne, mint ön, akkor 1,8 Földre lenne szüksége az emberiségnek” – írja az értékelés, dacára az autómentességnek vagy a szelektív szemétgyűjtésnek.
Egy régebbi kutatás szerint például még a spamek, a nem kívánt üzenetek szórásának ökológiai lábnyoma is mérhető: évente világszinten annyi energiát használnak el feleslegesen, amennyi számításaik szerint elég lenne 2,4 millió családi ház áramellátásához is. A lakásban tartott növények locsolása sem üdvözlendő, egy közepes termetű kutya táplálásának a Föld számlájára írt költsége két új-zélandi szakember, Robert és Brenda Vale szerint akkora, mintha évente tízezer kilométert vezetnénk egy 4,6 literes motorú autót.
A páros Time to eat the dog? The real guide to sustainable living (Ideje megenni a kutyát? Valódi kalauz a fenntartható életvitelhez) című könyvében azzal kalkulál, hogy egy kutya évente átlagosan 164 kiló húst és 95 kiló gabonafélét fogyaszt. Kedvenceink ökológiai „mancsnyomát” úgy számítják ki, hogy meghatározzák, mekkora földterületre van szükség ennyi táplálék előállításához.
Az emberi tevékenység aktuális szintjének fenntartásához annyi erőforrásra lenne szükség egy év alatt, amennyit 1,7 Föld biztosíthatna. A folyamat azonban visszafordítható a Globális Lábnyomhálózat szakemberei szerint, a politikai intézkedések pedig messze hatékonyabbak lennének, mint az egyéni szintű erőfeszítések.
A Föld összes ragadozóját persze nem fogjuk tudni áttéríteni vegán étrendre vagy szöcskeevésre, bárhogy reklámozzák is a rovaralapú fehérjéket, mégis a húsfogyasztás ötven százalékának helyettesítése vegetáriánus étrenddel például öt nappal tolná vissza a túlfogyasztás napját. Az épületek energiahatékonyságának növelésével és az ipari termelés terén bevezetett változtatásokkal három hetet, az emberiség ökológiai lábnyomának jelentős hányadát kitevő szén-dioxid-kibocsátás mértékének felére csökkentésével három hónapot lehetne nyerni.
Tavalyi tanulmányok szerint ma a bolygó földterületeinek egyharmada pusztul, és a trópusi erdőségek egyre inkább karbonforrásként, mintsem -elnyelőként működnek. A szokatlan időjárás és a terméshozam szempontjából kulcsfontosságú méhek populációjának hanyatlása akkor sem jó előjel, ha a lábnyomszámítás pontatlan – vagy ha szeretnénk egyszer rénszarvasokkal csobbanni a trópusi svéd partokon.