Franciaország az elmúlt napokban lázadásszerű állapotokat élt át. Ne gondoljunk nagyobb összetűzésekre, a históriaírók valószínűleg Nutella-csataként emlékeznek majd az eseményekre. Ez a kenyérlázadás egy fejlettebb foka, hiszen a már teli gyomornak is szüksége van egy kis „nyomtatékra”, ahogy még nagyanyám hívta a desszertet.
Mi is történt? Az egyik országos nagyáruház, az Intermarché alapos reklámhadjárat után a készlet erejéig 70 százalékkal leárazta a Nutellát. Egy 950 grammos mogyorókrém 4,5 euró helyett 1,41-be került.
Az adott január végi nap reggelén az Intermarché-áruházak környékén nyitás előtt már gyülekezni kezdett a nép, aztán a nyitás pillanatában elszabadult a pokol, mindenki a Nutellás pultot vette célba, egymást letaposva. A franciák ekkor elvesztették híres kedvességüket, és körömmel, lökdösődéssel, testi erőt alkalmazva, némelyek egy-egy jobbhorgot bevíve a másiknak védelmezték a szerzeményüket. A rendezők a némafilmek korában ilyen jelenetekről álmodoztak.
Az üzletvezető több helyen a rendőrséget hívta segítségül, hogy az áruházában állítsa vissza a rendet. Volt olyan asszony, akinek egy fürtöt kitéptek a hajából, egy másik idősebb nőhöz, aki egy felé dobott ládától fejsérülést szenvedett, mentőt kellett hívni.
A csatát követően minden üzletből pillanatok alatt elfogyott a Nutella. Az eset után az olasz gyártó, a Ferrero elhatárolódott az esettől, mondván, semmi köze nem volt ekkora leárazáshoz, ez az üzletlánc saját döntése volt. A francia állami szerv, amely a verseny- és fogyasztóvédelmi jogokat felügyeli, és küzd a hamisítványok ellen is – a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért DGCCRF –, vizsgálatot kezdeményezett az ügyben.
Villámgyorsan reagált a „zendülésre” a francia nemzetgyűlés: napok múlva már megvitatásra várt egy törvénytervezet, amely előírná a nagyáruházak számára, hogy milyen mértékben értékelhetik le a termékeket.
Amíg ez törvényerőre emelkedik, bőven van még idő – gondolhatták az Intermarché vezetői, és újabb akciót hirdettek. Ekkor a Pampers pelenka csomagját adták 24 euró helyett alig több, mint hét euróért. Természetesen hasonló jelenetek játszódtak le, mint egy héttel korábban. Akadt olyan üzlet, ahol nyitás előtt leszedték a polcokról nevezett terméket, látva a felajzott tömeget, és kiírták: erre a boltra nem érvényes a leárazás. Ezt követően a nagyáruház is önkritikát gyakorolt, közleményben tudatta, hogy megváltozik, és soha többet nem engedi le az árat ilyen nagy mértékben.
Talán az a baj, hogy a franciák elfelejtették a sorban állás tudományát. A leghosszabb sort a ’80-as évek elején a moszkvai Kalinyin sugárúton láttam, végeláthatatlanul, több háztömbnyit kígyózott a tömeg. De ott azonnal megjelentek „sorrendőrök”, akik ellenőrizték, hogy rendben folyjék a várakozás. Aztán megérkeztek a valódi rendőrök is, nehogy a sorállás tüntetéssé fajuljon. De vajon mit árulnak, amiért a népek hajlandók ennyit várni, hiszen emberi számítás szerint csak jövő héten kerülnének sorra? WC-papírt biztos nem, mert akkor láttunk volna embereket, akik a mexikói banditák vállon átvetett töltényhevederéhez hasonlatosan toalettpapír-tekercsekkel szerelték fel magukat. Kínzott a kíváncsiság, és az egyik sorállóhoz fordultam. Ő ajkán reménykedő mosollyal válaszolt: „Karel Gott-lemez érkezett.”