Mint már tapasztalhattad, közéleti kérdésekben kiforrott véleményem szokott lenni, most mégis olyan dologról írok, amivel kapcsolatban bizonytalan vagyok, mert megszakad a szívem minden éhező gyerekért, ugyanakkor meg nem érzem, hogy akár az egyén, akár a társadalom felelőssé tehető lenne, vagy változtatni tudna a lustaságon és ostobaságon. Pedig muszáj lenne. Nem tudom, mit gondoljak. Pontosabban egy csomó mindent gondolok, csak nem tudok sem a saját érzéseim, sem a tanulmányok között eligazodni.
A gyermekszegénységről van tehát szó, és még mielőtt bármit mondanék, hadd dörgöljem az orrod alá: az Amerikai Egyesült Államokban sokkal több gyermek él relatív szegénységben, mint nálunk, vagyis a szüleik jövedelme nem éri el az országban átlagosnak számító jövedelem felét sem.
Nálunk viszont már az is politikai kérdés, hogy hány gyerek éhezik – az ötvenezer és ötszázezer között mindent lehet olvasni –, maradjunk abban, hogy jó néhány tízezer olyan gyerek van, aki nem jut elegendő élelmiszerhez. Erről az emberek egy részének az a véleménye, hogy a társadalom/a népnyúzó kormány/„az emberek” tehetnek róla, mások szerint – én is hajlok erre – a szülőknek is van ebben felelősségük.
Magyarország világviszonylatban is kiemelkedik a gyermekjóléti támogatások összegét illetően, valamint kínzó munkaerőhiány van, éppen a képzetlenekre van a legnagyobb szükség. Hozzánk is jöhetne valaki a kerti munkában segíteni, jóval többet kapna, mint amennyibe a gyerekei ebédje kerül. Az én nagymamám is elment kapálni, amikor ki voltak telepítve. Disznót hizlalt, málnát árult – őt sem erre tanították annak idején –, és feltételezem, hogy a Balatont lecsapolta volna, és a Mátrát elhordja, ha a gyerekeinek arra lett volna szükségük, hogy egyenek.
A Magyarországon éhező gyerekek jelentős része vidéken él, ahol lehetne veteményezni, felszedni az utcára hulló diót és leszüretelni a gyümölcsöt. Erre az szokott lenni a válasz, hogy de ezeket az embereket senki sem tanította meg erre, és erről is a társadalom tehet (lásd fent). A gyermekszegénységet illetően a következő kategória azoknak a gyerekeknek a nagy száma, akik minőségileg éheznek, vagyis esznek, de csak szemetet, ezért kövérek, fekete fogúak és betegek. Ők szerintem sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Már-már mániám, hogy az élelmiszerboltokban azt figyelem, ki mit vásárol.
Kiemelt célpontjaim a kisgyermekes családok. Tegnap egy cseppet sem fiatal pár másfél év körüli kislánnyal és nagymamával fizetett előttem. Több mint harmincezer forintot! A két negyven körüli szülő sovány, kisportolt, agyonnapozott, trendi külsejű volt, a nagymama és a gyerek kövér. Nem cukin husi, hanem kövér.
A gyereknek kizárólag előre csomagolt, nagyon drága édességeket vettek. Csokihab, túrós mindenféle, babapiskóták a legreklámozottabb márkákból, ezenkívül színezett és illatosított babakozmetikumok. Egy árva dobozka lefóliázott paradicsom és egy fürt, hónapokkal ezelőtt leszedett külföldi szőlő. Szeptemberben! Zacskós kenyér, UHT tej. Láthatóan gazdag emberek voltak, a gyerekük mégis minőségileg éhezik, remélem, legalább szintetikus vitamint kap, hogy ne vigye el a skorbut.
Én sem vagyok szent, az én családom is eszik olyat, amilyet nem kéne, de a normális, szezonális, friss, minőségi étel mellé.
A családi költségvetés még soha nem bicsaklott meg sem a tökfőzelék, sem a zöldbableves miatt, de még a háromszáz forintos saszla szőlőn sem, ugyanis szőlőt ősszel eszünk. A mi luxusunk az állatkínzás-mentesen előállított hús, tej, tojás, de ebből alig fogy nálunk, nem tétel. Kenyeret ugyan prémiumpékségben veszek, de ezt is csak a gyerekek eszik. Most almáspite-mennyország van nálunk, mert hullik az alma. Eddig szilvás lepényt és lecsót ettek – még fognak is –, mert ennek van szezonja. Ingyen, a kertből.