Te hogy állsz az idővel? Nem az öregedésre gondolok, mert arra tudom, hogy nem vagy hajlandó – én sem, ehhez még teljesen éretlen vagyok, el sem tudom magam képzelni megkomolyodva, tekintélyesen és soha nem hibázva. Jaj istenem, ne kelljen! Néha, mikor koromhoz méltóan, megfésülve, rendezetten és összeszedetten jelenek meg valahol, egészen meg tudok ijedni magamtól. Még nem tudok méltósággal öregedni, csak most kezd egy kicsit jobb lenni, ne kelljen máris a függönyt leengedni! Úgyhogy most nem is erről lesz szó, hanem az idő beosztásáról.
Reggel írt a barátnőm, hogy ne haragudjak, ma nem tudunk találkozni, mert… és itt jött a dolgozó nők szokásos felsorolása arról, kik és mik miatt nem tud jönni. Ahogy az lenni szokott, mindenki dolga fontosabb, mint az övé, aki szíve szerint a teraszunkon üldögélne most is, és önfeledten vesézné ki velem együtt a közös ismerősöket, pompásan szórakoznánk. Megkérdezte, hogy ugye én is el vagyok havazva.
Idemásolom, hogy mit írtam vissza: „Én be tudom osztani az időmet, felelősen gondolkodom a mindennapi dolgokkal kapcsolatban is. Okos, jó tervezés! Én azért igyekszem a dolgokat kicsivel a határidő előtt megcsinálni, mert csak így vagyok nyugodt, én nem is tudom, mi lenne velem, ha nem volna mindig mindenre időm. Rend a lelke mindennek, drágám!”
Ezen jót kacagtunk, mert ha van valaki, akinek élete egy káosz és folyamatos őrült küzdelem az idővel, az én vagyok. Mindent, de mindent az utolsó pillanatban csinálok, természetesen jóval a kiírt idő után születtem meg császármetszéssel, és azóta sem tudom utolérni magam. Ez egyébként enyhítő körülmény, a császáros gyerekek életéből kimarad az az alapélmény, hogy egy túlhaladott állapotból továbblépjenek, nem csoda, hogy annyi köztük a halogató. Csodálkozunk, hogy egész nemzedékek nem tudnak egyik életszakaszból a másikba átlépni, még szerencse, hogy a közvélekedés szerint csak a hülyék gondolják, hogy a születési alapmintázat meghatározó az ember életében.
De nem csak ezért halogatok. Nyilván túl sokat vállalok, annyit nem lehet megcsinálni egy nap, pedig igazán lett volna időm megtanulni, hogy mi meddig tart. A mai napig nem tudom megkülönböztetni a fontosat a sürgőstől, soha nem kelek fel olyan korán, ahogy szeretnék, kezem alatt csak akkor ég a munka, ha szeretem, amit csinálok.
A pszichológusok mentális impulzivitásnak hívják, amikor az ember nehezen vagy sehogy sem tud ellenállni a késztetéseinek. Sajnos minden betűt elolvasok, ami a kezembe kerül, mindegy, hogy indul a vonat, jönnek a vendégek, le kell adni a cikket. Csak fogcsikorgatva tudok ellenállni annak, hogy ahelyett, hogy ezt a cikket befejezzem, a padthai receptjének 542. verzióját is elolvassam, és végül eldöntsem, hogy melyiket csinálom meg.
Nyilván az elsőt, mert az tetszett meg annyira, hogy vegetáriánus létemre osztrigaszószt vegyek. Akkor erről eszembe jut a római garum, a híres halszósz, de csak akkor fogom megnézni, hogy pontosan mit is lehet róla tudni, ha ezt befejezem, mert az idő megy, és felnőtt ember tudja, hogy a római konyha tanulmányozása fontos – majd este vesszük elő Lénárd Sándor könyvét, NEM MOST!!! –, de nem sürgős, a latin gasztronómia megváltozni már úgysem fog.
Hét végén semmit sem csináltam meg abból, amit elterveztem, mert minden pillanatban volt valaki, aki fontosabb volt, mint a csinálnivaló. Ma is szétszórt voltam, mert úgy éreztem magam, mint valami szerelmes, mert annyi jó dolog történt, és minden este jókat beszélgettünk, egy barátnőmmel húsz év után ültünk le úgy igazán és nagyon… és mind a három este már-már Szent Iván-éjiesen varázslatos és szép volt. Példamutatóan osztottam be az időmet, jól csináltam, nagyon.