Nem is tud igazán bluest énekelni az, aki nem nélkülözött… – jelentette ki Deák Bill Gyula, a magyar blues örökös és koronázatlan királya egy interjúban. Hát persze: a nélkülözés, a nyomor könnyen tetten érhető a fekete hangú, istenadta tehetség gyermekkorában, amikor hatan szoronganak, élik mindennapjaikat a sötét kőbányai szoba-konyhában. Neki elhisszük, hogy „éppen csak hogy tíz elmúltam, cigaretta füstjét fújtam”, miközben „a szoknyák alá nyúltam”; mint ahogyan azt is, hogy „két helyen melóztam, kell pénz a lakásra”.
Vagyis a megénekelt tipikus kőbányai srác nehéz szocializációs folyamatát, túlélési mechanizmusait a nyolcvanas évek Janus-arcú, gulyáskommunista miliőjében. Mert ugyan miféle kitörési lehetőség adódhat az említett és az azt megelőző időszak Magyarországán egy „dzsumbujbeli” fiatalnak, aki a futballra teszi fel életét, csak épp közbejön egy ártatlannak tűnő fertőzés, majd az orvosi beavatkozást követő műhiba, amelynek visszavonhatatlan következménye épp egy szebb reményekre jogosító sors, sportkarrier derékba törése?
Talán Deák Bill Gyula sem álmodott arról, hogy bluesénekesként éli majd le életét, s egy napon, épp hetvenesztendősen ünnepelt sztárként áll majd tízezer fős közönsége előtt, amely csakis érte zarándokol el a Papp László Budapest Sportarénába.
S amelynél vastagon tapintható a túláradó szeretet, s ennek hangot adva, alkalmi kórusban együtt zengi a Boldog születésnapot című gyerekdalt. Az est folyamán többször is. Talán ez ad erőt a szép korba érkezett mesternek, hogy a rá szabott kettő és negyed órát szünet nélkül, időnként egy odakészített széken ülve, de többnyire a színpadot bejárva erőteljesen, energikusan és kellő művészi alázattal végigénekelje. Nem törődve a kezdeti fátyolos hangzással, amely az első zenei darabok lecsengése után szerencsére tökéletesen tisztára sikeredik. És mindvégig megmarad.
Szükség is van rá, hiszen e nélkül élvezhetetlen lenne – nem csupán az est főszereplője, de – az úgyszintén tehetséges fiatal, négytagú formáció pregnáns kísérőjátéka is, ami nélkül nincs produkció. Miként látvány és színpadkép nélkül sem létezik. Az egyszerű, modern, huszonegyedik századot megjelenítő díszletek, az eseményeket kronológiai sorrendben követő és aláfestő háttérvetítés mind-mind hozzátesz az egybegyűltek komfortérzetéhez.
Azért támadt némi rés ezen a jól megkomponált komfortérzeten: Ganxsta Zolee és kollégája, Big Daddy Laca kettősének zenére történő ritmikus szövegmondása (rappelése) kissé úgy fest, mint a porcelánnal terített asztalon díszelgő szegecses westerncsizma. Mondjuk, régi barátságról és sikeres muzsikusokról van szó…
És, ha már régi barát, második vendégként előkerül Hobo, vagyis Földes László, aki igencsak meghatározó szerepet játszik Bill Kapitány életében. Az ő dalszövegei nélkül a Hobo Blues Band, de a szólóalbum dalai sem lehetnének azok, amik. És ahogy az lenni szokott, sorjáznak a híres duettek: a két egymás mellé tolt mikrofonból, két torokból zúdul ránk a szocialista kádereket kikarikírozó, mégis drámai mondanivalójú Országút blues, a szökött amerikai fegyenc balladáját megidéző, örökbecsű Hey Joe, és persze a kultikus filmdal, a Kopaszkutya.
Vajon lehetséges-e egy mélyről indult, s ha későn is, de mégiscsak légi magasságokba emelkedett életpályát valamivel több, mint két órába besűríteni? A válasz nyilvánvalóan nem. Így meg kell elégednünk ennek a bizonyos, a maga nemében páratlan életműnek főbb stációival. Amelynek alkotóelemei a soha meg nem tagadott kőbányai múlt, a küzdelmek, a Fradi, a Hobo Blues Band, az István, a király – és a barátok. A barátok, közöttük azokkal, akik már nem lehetnek közöttünk. És akikről a hetvenesztendős Deák Bill Gyula egyenként megemlékezik. Az életmű kiteljesedett.