Szemérmes volt mint a parasztjai, akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóízűt nevetett rajta.
– Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.
Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép, kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta, hogy mit akart a költő, és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a fene”. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről, neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, mint a napsugár.
De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem hallotta tőle, hogy írónak nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnográfus és magyarra fordította Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten volt vele.
Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan lenglobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem okvetlen muszáj neki lenni.
Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:
– Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, milyen furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.
– No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért löhessön adni, az még nagyobb embör volna.
Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a világon, ez a szegedi polgár józansága volt. Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.
– Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl – mondogatta csillogó szemmel – technikus lösz belőle.
S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre ide nem adta az ujság számára.
– Ne bántsd – azt mondja –, még mögzavarhatná a gyerököt.
És ez a magatudatlan nagy író, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették, halálos holtáig rabja és rajongója maradt az újságírásnak, amelynek tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség ez, az újságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt, amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az újságíróévek voltak a legboldogabb évei, amikor szívében izzott, szemében ragyogott, ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság.
Szívében álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció úszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó” íródeákjának, egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában az adott neki enyhet.
Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást, mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás: komoly foglalkozás és rendes életpálya. […] Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel”, arról az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés szobrát.
(Részlet Móra Ferenc előszavából, amelyet Tömörkény István Célszerű szegény emberek című, Szegeden, 1922-ben megjelent kötetéhez írt)