Öt évvel ezelőtt bukott le a bíróság elé állított banda. Magyar vámosok találták meg valamelyikük autójában a zsákmány egy részét, száztíz nyomatot. Egyes tudósítások szerint még csak nem is ősnyomtatványokból származtak a térképek, „csupán” XVII–XVIII. századi könyvekből.
Ebben az esetben különös szakértelemmel kellett a tolvajokat felbujtó műtárgykereskedőnek rendelkeznie, s valószínűleg a becsült kárhoz hozzászámították a helyreállítás francia áron számított költségét is. A hírek szerint a képeket megrendelő magyar műtárgykereskedő mindenesetre szokatlanul gyorsan gazdagodott meg, amihez mindenképp jó „üzletekre” volt szüksége.
A lefülelt hétszemélyes társaság módszerében nem sok a lelemény: végiglátogatták Toulouse, Besançon, Albi, Dijon, Nancy, Narbonne és Lille könyvtárait. A helyismeretet egy húsz éve Franciaországban élő társuk biztosította, bizonyára ő intézte a könyvtári beiratkozásokat és az értékes könyvek kikérését is. Majd, amikor megszerezték a kötetet, a be nem kamerázott olvasótermekben egy óvatlan pillanatban sniccerrel kimetszették a térképet.
Ehhez hasonló tolvajlás több száz éve létezik. A tépkedéssel szemben nagy előnye, hogy a módszer csöndes, és ritkábban fordul elő a kiszemelt kép rongálódása. Igaz, ha túlságosan nagy erővel nyomják a vágóeszközt a könyvre, több tucat lapot is végigmetélhetnek a gazemberek – akiket persze nemigen szokott aggasztani bármiféle műtárgyvédelmi megfontolás.
Csaknem két évtizeddel ezelőtt fosztogatta a hazai könyvtárakat hasonló módon egy magát Hartmann Schedel nevű kutatónak kiadó bűnöző, aki hamis okmányokkal felvértezve, más-más néven iratkozott be a gyűjteményekbe.
Kikérte a világhírű Nürnbergi Krónika példányait, majd pengével képeket vágott ki belőlük. Jó néhány bibliotékát fosztogatott végig, míg egy éber olvasószolgálatos le nem fülelte. A régi könyvekhez valójában nemigen értő tolvaj korábban is lelepleződhetett volna, ha alaposabban megnézik valahol a kölcsönzőlapját, amelyre alkalmasint a Liber Chronicarum cím helyett a Lieber szót írta, ami így teljességgel értelmetlen.
Egy másik jómadár hat évvel ezelőtt tűnt föl ismét a régi könyveket őrző, főként egyházi könyvtárak termeiben. Ő is metszeteket gyűjtött pengével. Specialitása a lopókörutak megszervezése volt: egyetlen nap alatt végiglátogatta egy-egy megye vagy kistérség valamennyi régi könyves gyűjteményét, és ahol csak lehetett, pusztított. Nyugati emigránsnak adta ki magát, aki hazalátogatván épp ritka szenvedélyének hódol. Az érintett könyvtárak végül „riadóláncot” alkotva figyelmeztették egymást, hol bukkan fel a lelkiismeretlen tolvaj.
A legtöbb veszteséget azonban a nagy forgalmú közkönyvtárak szenvedik el mind a tolvajok, mind a gondatlan rongálások miatt. Az Országos Széchényi Könyvtárban már tíz évvel ezelőtt is évi többmilliós kárt okoztak a könyvpusztító látogatók. Hosszú távon anyagi veszteség a lapok behajtása, az aláhúzás vagy a szövegkiemelő filcek használata is. Ám az önző olvasási szokásoknál összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt okoznak a kivagdosások. A kipengézett szöveges részekre, folyóiratcikkekre többnyire egyébként nem az anyagi haszonszerzés vágya a magyarázat.
A régi könyvek használatára vonatkozóan ugyanis igen szigorú biztonsági protokollt dolgoztak ki. Az olcsó könyvtári reprográfiai szolgáltatások elterjedése előtt elsősorban olyan egyetemisták pusztították a gyűjteményeket, akik részben időhiány miatt, részben a kényelem okán, ha nem volt kölcsönözhető a dokumentum, a számukra szükséges tanulmányokat nem kimásolták vagy kijegyzetelték, hanem egyszerűen kivágták és eltulajdonították.
Hiába a kötéstáblába elhelyezett biztonsági fémszál, ha nem az egész kötet lopásával próbálkozik a rongáló, hanem csak az őt érdeklő tanulmányt viszi magával. Szürreális élmény volt néhány évtizeddel ezelőtt némely nagy fővárosi közkönyvtár kötetei között egy-egy pengével, ollóval megrövidített Századok vagy Irodalomtörténeti Közlemények évfolyamának látványa, hiszen az elkövetők egyértelműen „szakmabeliek” voltak. Arra is akadt példa, hogy a csonkítónak vagy a tolvajnak idő múltán fölébredt a lelkiismerete, és vizsgái végeztével az éjszaka leple alatt a könyvtár bejárata előtt hagyta zsákmányát.
Ez a fajta barbarizmus nem magyar sajátosság, és nem is új keletű. A könyvtárosok sokféle módszerrel próbáltak és próbálnak küzdeni ellene. A kenti egyetemi könyvtárban még komoly pszichológiai-szociológiai vizsgálódást is végeztek a hetvenes években, mi állhat a folyóiratcikkek tömeges kivagdalásának hátterében.
A kilencvenes évek elején megismételték a felmérést, és anonim kérdőlapokat töltettek ki egyetemistákkal, hogy kiderüljön, milyen pszichés különbségek mutatkoznak a folyóirat-csonkító – vagy e gonosz szándékot akár csak fontolgató – diákok és a normál könyvtárhasználók között. Harminc évvel ezelőtt egy átlagos hallgató még akár heti három órát is könyvtárban töltött, így közvetlen kapcsolatba került a könyvtár személyzetével is, s a diákok többnyire elégedettek voltak a szolgáltatások minőségével.
Ennek ellenére a lopásnak ez a fajtája egyáltalán nem volt ritkaság, és a válaszadók több mint 11 százaléka vallotta be, hogy vágott már ki folyóiratcikkeket! Az minden könyvrongálóban azonos volt, hogy lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonítottak az általuk okozott kárnak, mint a normál könyvtárhasználók.
Az egyetemisták cikkvagdosási szokásait valószínűleg mára háttérbe szorította a nagy digitális adatbázisok elterjedése, az információhoz jutás formáinak megváltozása. Az utóbbi évtizedek könyvrongálóit egyre inkább a gyűjtés szenvedélye – vagy a kereslet miatti nagy összegek megszerzésének lehetősége – hajtja, mint a Franciaországban tevékenykedő magyar társaságot. Tíz évvel ezelőtt nagy sajtóhír volt az iráni–angol multimilliomos, Farhad Hakimzadeh esete.
A Telegraph jelentése alapján az ő gyűjtőszenvedélye párját ritkító volt, ráadásul komoly biztonsági intézkedéseket is ki kellett játszania a meglehetősen jól képzett, a Harvardon tanult, a kultúra iránt fogékony könyvrongálónak, az Iran Heritage Foundation (az iráni kulturális örökséggel foglalkozó alapítvány) egykori elnökének. 1998-ban kezdett metszeteket gyűjteni, a British Library mintegy 150 kötetéből vágott ki lapokat egy becsempészett és az épületben tárolt szike segítségével. A becslések szerint egymillió font körüli kárt okozott.
Egy olvasó leplezte le Hakimzadeh furcsa szenvedélyét 2006-ban, amelyet, mint ügyvéde is hangsúlyozta, nem az üzleti haszonszerzés motivált. Ez azonban nemhogy nem jelent mentséget, hanem inkább súlyosbító körülmény. Bár a francia bíróság valószínűleg az orgazdák megrendelésére dolgozó magyarok esetében sem tekinti majd enyhítő körülménynek, hogy a könyvtárak állományát fosztogató banda tagjai csak pénzt akartak keresni.