A lateráni keresztelőkápolnában nyolc hatalmas vörös porfíroszlop áll a medence körül. A császári palotából szállították ide az oszlopokat, hogy a Lateranus család fürdőjéből, a nympheumból átalakított szakrális tér ünnepélyességét emeljék. A robusztus tartóelemek tetején márványból faragott párkány fut körbe, amelyre disztichont véstek. Az V. században élt Nagy Szent Leó pápa még diakónus korában írt versét. A párvers klasszikus formában megfogalmazott tanítás a keresztségről és magáról a kereszténységről.
Tóth K. Jánosnak, a lateráni bazilika néhai kanonokjának szabad fordításában így hangzik magyarul: „Nép születik meg itt a mennyország számára vízből meg szent magból, amelyet a Szentlélek termékenyít meg és hoz világra. Bűnös ember, merülj alá a megszentelt vízbe, hiszen rászorulsz a tisztulásra. Régi embert fogad be a víz, de új ember jön elő belőle. A megkeresztelteket semmi sem választja el többé. Egyesíti őket a közös hit és a Szentlélek…”
III. Szixtusz pápa fődiakónusa, Leó e gondolatok megfogalmazásakor a Szentíráson kívül seregnyi ókeresztény teológiai munkát ismert. Mind a keresztségre vonatkozó tanítás, mind a Szentlélek és a belé vetett hit természetének kifejtése számos írásban már régóta rendelkezésre állt.
Az azóta eltelt több mint másfél évezred alatt ez a tanítás lényegét tekintve nem változott. Ám e tény nem jelenti azt, hogy ne fordult volna elő koronként az egyetemes tanításban meglévő valamely lényeges elem háttérbe szorulása. Az ilyen válságos időszakokat rendszerint nagy nyugtalanság és szakadások kísérték. És igen gyakran a Szentlélek és a Szentháromság téves értelmezéseiből indultak ki.
Ez történt a niceai zsinat előtt is. A III. században élt, líbiai születésű Arius nem fogadta el a Fiú és Szentlélek istenségét, egyedül az Atyát tekintette Istennek, aki lelkének kiárasztásával különleges erővel ruházta föl a Jordán vizében megkeresztelkedő Jézust. Az arianizmus terjedése komoly válságot okozott, és Nagy Konstantin kénytelen volt zsinatot összehívni. Az arianizmust elítélték, Ariust kiközösítették, a kereszténység viszont sikeresen tisztázta a legfontosabb hittételei körüli vitát.
Persze azt nem tudhatjuk, mit értett meg a niceai hitvallásból vagy a bonyolult absztrakcióból a késő ókorban vagy korai középkorban élő egyszerű, írástudatlan megkeresztelt veterán katona, földműves vagy arisztokrata. Mint ahogyan azt sem, hogy a legnagyobb hittitok mennyire érthető akár a legzseniálisabb, legjobban képzett teológus számára.
Illetve Szent Ágoston legendája nyomán tudjuk: alig. Ennek ellenére valahányszor háttérbe szorult az egyház tanításának hirdetésében ez a misztérium, válság és szakadás következett be.
Talán az utóbbi években felszínre kerülő, a katolicizmust feszítő belső ellentétek mögött sem elsősorban a nyugati konzumtársadalmak szemléletének az egyházi életbe való beszivárgása az oka.
Hanem hogy apránként elhatalmasodott egy vélemény, amely háttérbe szorította a Szentháromság és főként a Szentlélek titkának szemlélését és tanítását. A napjainkban uralkodó álláspont ugyanis nagyon kényelmes: minek beszélni olyan dolgokról, amelyek amúgy is érthetetlenek az emberi elme számára?
Ehelyett ott van a hétköznapi valóság seregnyi új problémája, a világ elvárása, a keresztény hívek vágya különféle nehézségeik megoldására vagy a megrendülés új, divatos lehetőségei. Kialakult a modern lelkipásztori aktivizmus, amely pillanatnyi problémákkal és azonnali megoldásokkal nagyon is alkalmas a tanítás elfedésére, háttérbe szorítására. Azonban az új „emberközpontú” pasztorációs szemlélet saját természetéből következően vezet növekvő belső ellenálláshoz.
Különösen, ha maga a párbeszéd válik lehetetlenné. Az már a 2014-es családszinódus előtt és alatt kiderült, hogy a világegyház egyes részei között hatalmas, egyelőre áthidalhatatlannak tetsző kommunikációs űr tátong, amely mögött esetenként a tanítás értelmezésének veszélyes különbözőségei húzódnak meg.
Maga a szinódust megnyitó Walter Kasper bíboros fogalmazta meg a konfrontációval kapcsolatos aggályait egy nem nyilvánosságnak szánt beszélgetésben. Az ökumenizmusért felelős pápai tanács nyugalmazott vezetője a homoszexualitás megítélése kapcsán fogalmazott úgy, hogy e tekintetben lehetetlen az afrikai püspökökkel tárgyalni, ugyanis a másság számukra tabu. Valószínűleg saját látószögének szűkössége miatt gondolta, hogy a probléma megítélése csupán kulturális és gazdasági következmény.
Kasper bíboros persze szándékosan fogalmazott sarkosan, hiszen a kereszténységnek minden emberi megnyilvánulásról, különösen az erkölcsi természetűekről volt és van álláspontja. Így a „tabu” kifejezés inkább arra vonatkozhat, hogy az afrikai püspököknek bizonyos köre – más nyugati püspökökkel szemben – szilárdan ragaszkodik ahhoz a tanításhoz, amelyet a Szentlélek megvilágosító erejéből eredeztet. De vajon indokolhatja-e bármiféle „tömeges probléma” a tanítás sürgető átértelmezését? Egyáltalán lehetséges-e ilyesmi?
Lassan ott tartunk, nem telik el egyetlen hét sem anélkül, hogy a nyugat-európai püspöki karok valamelyikétől ne érkezne néhány, a katolicizmus lényegét is érintő nyugtalanító hír. Sokan hibáztatják a tömegtájékoztatást és az információrobbanással megnyílt, jórészt csekély kontrollal rendelkező alternatív hírforrásokat. Mások rosszindulatú manipulációt sejtenek, a viszály szításának szándékát. Bizonyára nem minden esetben alaptalanul. Ám a ferdítések, féligazságok és elhallgatások mindig is hozzátartoztak a hírek továbbításának természetéhez.
Az elmúlt hónapban az érdeklődők különösen is sokat hallhattak a német katolikus püspöki karról, főként annak vezetőjéről, Reinhard Marx müncheni és freisingi érsekről. Napjainkban a vele kapcsolatos hírek közül az interkommúnió kérdése a legjelentősebb, különösen, ha Ferenc pápa csakugyan átlép a Hittani Kongregáció állásfoglalásán.
A német püspöki kar jelentős többsége ugyanis úgy vélte, az evangélikus és katolikus vegyes házasságok legnagyobb problémája jelenleg a közös szentáldozás kérdése. Talán így van. Hasonlóan a zátonyra futott egyházi házasságok érvénytelenítését elintézni nem tudó, ám mindenképpen szentáldozáshoz járulni akarók jelentős tömegéhez.
De talán még ennél is nagyobb vihart kavart a bajor keresztbotrány. Húsvét után három héttel, április 24-én a bajor keresztényszociális (CSU) kormány Markus Söder vezetésével rendeletet hozott, hogy az ország valamennyi közhivatalában függesszék ki a keresztet. Marx bíborost azonban alaposan felbosszantotta a dolog, és a témában rögtön ellenvéleményt fogalmazott meg a Süddeutsche Zeitungnak.
Ebben a bíboros elmondta, hogy a közhivatalokban „megosztottságot, nyugtalanságot és ellentétet” szül a kereszt látványa. Ráadásul a kereszt nem is kulturális szimbólum, érvelt – következésképp a politikai hatalom nem használhatja teljes joggal, tehetjük hozzá. Ezért a döntésre a német püspökök nemet mondanak.
Lehetséges, hogy napjainkban a kései antikvitáshoz nagyon hasonló helyzet alakult ki. Az egyházi hierarchia előkelő helyén álló emberek ma gyakran élik meg a hívők belügyeibe való beavatkozásként, ha kívülről, a világi hatalmat gyakorló laikusoktól kezdeményezés érkezik. Különösen, ha ez a cselekedet szándékaikkal ellentétes. Marx bíboros érvelése azt sugallja, hogy a politikai hatalom illetéktelenül hozott döntést a kereszt közhivatalokban kifüggesztésével kapcsolatban.
A nagy szétválasztósdiban, az egyházi és a világi hatalom elkülönítésében a politikai döntéshozatal a legkisebb, kereszténység védelmében tett gesztusa is gyanússá válik a szekularizmus bálványvilágában szocializálódott egyházi vezetés számára.
Sok méltányolható sejtés vagy tapasztalat állhat e gyanakvás mögött. Az is lehetséges, hogy az egyház világi hatalmának eredetmítosza, a konstantini konszolidáció mögött történelemhamisítás áll. Mégis a hatalom „keletkeztetése” nem lehetséges adományozással. A császári palotából származó értékes ajándék azonban, a keresztelőmedence köré épített hatalmas porfíroszlopok ma is állnak a lateráni kápolnában.
Ritkán volt olyan történelmi pillanat az elmúlt két évezredben, amikor ilyen nagy és sürgető szükség volt a pünkösdi csodára, a Szentlélek mindent megvilágosító bölcsességére.