A bölcsészek mindig szerettek írni. Legendás költőnemzedékek indultak az ELTE-ről. A hatvanas évek derekán a Kilencek és antológiájuk az Elérhetetlen föld (1969). 1972-ben indult, 1981-ben újraindult a Jelenlét – előbb Csaplár Vilmossal, utóbb Petőcz Andrással. A Kilencek köréhez kapcsolódó Vasy Géza tanár úr évtizedeken át pártfogolta a fiatal bölcsészek irodalmi törekvéseit. Egy ideje az Apokrif folyóirat köré szerveződnek az alkotók Fráter Zoltán spiritus rectorságával.
Körvonalazódik egy újabb irodalmi nemzedék. Negyven szerző verse, prózája az Olvassatok ELTE-seket! című kötetben – az ELTE Online kultúrarovat vezetőjének, Seres Lili Hannának és főszerkesztőjének, Blankó Miklósnak a szerkesztésében. Egyetlen dolog fogja össze az alkotókat: az ELTE-re járnak, vagy a közelmúltban az ELTE-re jártak.
A tematika sokféle. Nincs túláradó pesszimizmus, és nincs forradalmi hevület. Nincs nagy szenvedély, és nincs túlzott magamutogatás. Leginkább tompaság, szürkeség, jelentéskiüresedés, definícióhiány. Például a szülőföldről: „és a szülőföld tényleg egészen más fogalom” (Filó Mariann).
A nagy elméletek romokban: „Minden, amit eddig hittem, / egyszerre összeomlik, / és most hiába keresek logikát / a széthullott szerkezetben” (Weisz Dorka).
Boldogtalanságot okoz a mások hamis, becsapós öröme, amely szüntelen előttünk pereg a közösségi oldalakon: „A hírfolyamot görgetem, most valahogy / kevésbé jelentéktelen minden. / Rendesen fájdalmat okoz, / ahogy látom mások örömteli életének / részleteit / kicsapódni” (Maier Péter).
Korunk nyelvi problémája: „folyton folyvást szólongatlak így, míg a szavakat a nyelv magába zárja” (Tinkó Máté), másként: „mondataidnak inkább levegőjük van mint / súlyuk miközben beszélsz nem nézel rám” (Fülöp Barnabás), és ismét másként: „tudod annyira magányos erről beszélni” (Pintér Kitti).
Azt gondolnánk, hogy egyetemista szerzők esetében felbukkan a genius loci, az egyetem, a campus, a tanárok, a hallgatók, legalább valami apró élmény. De csak így: „A fiúk, akik / az egyetemen / angolt tanulnak, majdnem / mindig nagyon szépek” (Nagy Hajnal Csilla). A bizonyos szakszó pedig éppen nyelvészeti, bár valószínűleg az irodalmárok és a történészek is szóba kerülhettek volna: „A veláris spiránst krákogva, / dohányos tüdővel prüszköli” (Bordás Máté).
Ritka az irónia, itt azonban erős: „Igor többnyire rövid hajú, / vastag végtagú nőkbe szerelmes, / szerintem. Hogy képes volna-e / szenvedélyes szerelmet táplálni / Putyin iránt, / abban nem lehetek biztos, de / valószínű” (Nagy Hajnal Csilla). Ritka a kapaszkodó keresése: „uram, / a hozzád felvezető lépcső meredek, / uram, nézd én / így széttörve / szeretlek” (Miklya Csanád). A szociovers is ritka: „pistinek nem volt gyereke zsuzsitól / utód híján autót vettek és felejtésképp / mulatni jártak…” (Horváth Eve).
Az antropológiában előforduló helyszínek sajátos egyetemista topográfiát mutatnak: Budapest, Duna, Császárfürdő, Bakáts téri templom, Újpalota, Margit híd, Lánchíd, távolabb lépve: Balaton, Bóly és a kunhalmok, barbakán, majd felülemelkedve: Ká-Európa (visszaköszön Petri György) és távolabbi tájak: Arkhangelszk, London, Barcelona, Pompeji, Kína, London, Vatikán, Levédia. Mitológiai helyszínek: Mezopotámia, Trója, finnugor halászfaluk – tényleg fikciók, amelyeket még Schliemann se találna meg.
Sokféle stílus, sokféle irányzat, sokféle beszédmód. Nevezhetjük-e őket generációnak? Majd elválik. Gelencsér Milán Kettős honfoglalás című versében így látja: „Mikor szóba kerülsz (és szóba fogsz), / A generációdnak követendő, / A maradéknak intő példa vagy, / Kettő közt a jelentésbeli űr…”
(Olvassatok ELTE-seket! Az ELTE Online irodalmi antológiája. Szerk.: Blankó Miklós és Seres Lili Hanna. ELTE Online hallgatói magazin, Budapest, 2018, 169 oldal. Ármegjelölés nélkül)