Húsz perc után az olasz edző tudtán kívül igazat adott nekem. Addigra persze már telekiabáltam a stadiont, hogy szegény Momót rávegyem, ne az utasításokat kövesse, hanem azt csinálja, amit tud. Az Empoli stadionjában rendezett nemzetközi edzőtáborban voltunk, nyolc ország 56 utánpótláskorú játékosa szerepelt a legnevesebb olasz klubok menedzserei előtt. Öt napig tesztelték tudásukat, erőnlétüket, adottságaikat.
Három tanítványommal jöttem Perugiába, kettőnek a nevét már a második napon megjegyezték, Momót viszont a válogatásnál a kevésbé ígéretes játékosokat tömörítő B csapatba osztották. Ráadásul az olasz edző hátul játszatta őt, hiába írtam rá az adatlapjára, hogy irányító középpályás.
Itt ül az olasz labdarúgás krémje, öt tévé veszi a jövő reménybeli focistáinak bemutatkozását, és ez a gyors lábú, technikás fiú mintha ott sem lenne a pályán. A félidő közepén elszakadt a cérna, beordítottam, hogy a következő támadásnál menjen előre. Rám nézett nagy, riadt szemekkel.
– Keve bá’, azt mondták, maradjak hátul.
Felemeltem a hangom, nem érdekel, mit mondtak, azt csináld, amit otthon gyakoroltunk! Percekig kellett kiabálnom, míg az egyik támadásnál végre elindult előre. Csinált néhány jó cselt, elindított egy-két látványos akciót. A szünetben odament hozzá az olasz edző, a vállára tette a kezét, és azt mondta: azt hiszem, elnéztük a pozíciódat, benned több fantázia van. A második félidőben már elöl játszott, másnap áttették az A csapatba.
Ami engem illet, azt hiszem, hoztam a szokásos formámat. Nem tudom, akadt-e még olyan kísérő a táborban, aki azért ordított a tanítványával, hogy vegye semmibe az edző utasítását. Az egyetlen mentségem, hogy igazam volt. Utána meghívtak beszélgetni a klub elegáns belvárosi irodájába. Kérdezték, honnan jöttek a srácok, mit lehet róluk tudni. Mondtam, hogy a fiúk egy kisvárosi romatelepről jönnek, de ma már akármilyen csapatban megállják a helyüket.
Öt évvel ezelőtt a szántóföldön fociztak, tavaly Magyarországot képviselték a Varsóban rendezett „remény világbajnokságán”, 24 ország indult, és a csapat az ötödik helyen végzett. Szóba került a vesszőparipám is, miszerint a kispályás futsal és a nagypályás foci tulajdonképpen ugyanaz a sport, csak más szabályok szerint játsszák. Hiszen most is futsalcsapatból hozott gyerekekről beszélgetünk, akik a nagypályán hívták fel magukra a figyelmet.
Arra persze nem volt idő, hogy azt is elmeséljem, hogyan alakult ki a módszer, miért így tanítom őket. Azt a történetet azzal kellett volna kezdeni, hogy azért lettem jó csatár, mert előtte kapus voltam. Pontosan tudtam, hogy a kapusok mit néznek a támadó mozgásában, megkönnyítette a dolgom, hogy korábban a másik oldalon álltam. De tanulságosabb lecke volt, hogy a gólkirályi címem ellenére hányszor maradtam ki a csapatból. A szerencsésebb gyerekek apukái karton cigivel, üveg itallal sétáltak be az öltözőbe, majd üres kézzel távoztak. Később az edző odajött hozzám, hogy figyelj kicsi, úgy alakult, hogy ezen a meccsen most nem játszol. De majd szólj a jövő héten…
Serdülőként kerültem be a felnőttcsapatba, meg akartam mutatni, hogy méltó vagyok a bizalomra. Azután futóedzés közben valaki hátulról összeakasztotta a lábamat, hogy az arcommal felszántottam a pályát. Egy hang a hátam mögött azt mondta, állítsd le magad, mielőtt baj lesz, a többiek hangosan röhögtek. Nem értettem, mi történik. Edzés végén az egyik nagy öreg odaállt elém, és az arcomba sziszegte: ne merj még egyszer nálunk gyorsabban futni! Megkeseredett a szám íze, heteken át nem találtam a helyem a pályán. Viszont edzőként mindig közbelépek, ha azt látom, hogy a csapat utazik valakire. Felismerem a jeleket, voltam én is kiközösített.
És amit megtanultam, azt nem felejtettem el. Szakácstanulóként például 42-szer kellett megfőznöm ugyanazt a zöldbablevest. A mester csak ránézett, azt mondta, nem jó, öntsd ki. Álltam ott elképedve, hiszen meg sem kóstolta. Gondolkodj el, mi a hibája, azután főzd meg újra! A negyvenedik kísérlet után azt mondtam, nem vagyok hajlandó többször megfőzni. Hitelesnek tűnt a lázadásom, mert segített egy kicsit: főtt tojás sárgáját reszeld bele, azután forrald ki, míg nem lesz krémes az állaga! Amikor a 42. változatot tettem elé, azt mondta: na, látod, erről van szó.
Tényleg jó leckét kaptunk, mert a Parlamentbe szállított hidegtálakkal osztatlan elismerést arattunk. A fogadás végén gratuláltak a főnöknek, ő azzal hárította, hogy mindent a két segédje csinált. Tényleg? Akkor terjesszük fel őket kitüntetésre. Tizenkilenc évesen így kaptam meg a Szakma Ifjú Mestere címet.
Nem sokkal később véget ért profi labdarúgás felé tartó pályafutásom. Az MTK-ba akartak átigazolni egy másik játékossal együtt, a tárgyalóasztánál ülő emberek úgy alkudoztak rólunk, mintha valami termékek lennénk. A levegőben hihetetlen összegek és mindenféle nevek röpködtek. Egy idő után megköszörültem a torkomat: bocsánat, kérdezhetek valamit? Ebből a pénzből mi is kapunk? Az egyik nagydarab fickó rám nézett, és az mondta: te örülj annak, hogy egyáltalán magadra húzhatod az MTK mezét! Jó, köszönöm szépen. Kimentem, előszedtem a stoplis cipőmet, bevittem a tanácsterembe, odaejtettem az asztal közepére, azzal elköszöntem, és kisétáltam.
Önvédelmi edzésekre már korábban is jártam, az indiai harcművészet világa őszintébb és tisztább volt, mint a labdarúgásé. Néhány éven belül segédoktató, majd a katonaság után oktató lettem. Németországban, Belgiumban éltem, harcművészetet tanultam és oktattam is, egy héten 13 edzésem volt, kilencet én tartottam, négyre én jártam. Közben szivacsként szívtam magamba minden ismeretet, amelyet az akkor elterjedő táplálékkiegészítőkről, fehérjekészítményekről és aminosavakról tudni lehetett.
Miután hazajöttem, megnyitottam a saját üzletemet, volt idő, amikor 160 viszonteladó vásárolta tőlem a testépítőknek, élsortolóknak gyártott készítményeket. Az üzlet túl sikeres volt ahhoz, hogy egyedül csináljam, de rossz emberrel társultam, néhány hetes távollét után arra eszméltem, hogy kisemmiztek.
Nulláról kellett újrakezdenem, kedvetlenül építgettem újra az üzletet. Egy ismerősöm azzal hívott fel: van egy futsalcsapata, de minden játékos primadonna. Nem tartanék egy-két edzést nekik? Rövid idő alatt összeráztam a csapatot, odavett erőnléti edzőnek. Tíz-egynéhány év után így tértem vissza a labdarúgás világába. Következett a Vasas. A gyerekeknek tartott első edzésemen összevitatkoztunk a vezetéssel, konkrétan azon, szabad-e „a löbböt” gyakoroltatni. Azzal érveltem, hogy a labdát az ellenfél lába fölött átpöckölő mozdulat talán nincs benne a labdarúgó-szakkönyvekben, de a grundfoci alapmozdulata, ráadásul olyan sztárok is gyakran csinálják, mint például Messi.
Akkor jött a kísérlet: a kevésbé ügyes gyerekekből álló B csapattal elindultunk a budapesti bajnokságban. A tehetséges, reményteli játékosokból álló A csapat az első meccsen 17-0-ra vert minket. Két hónap után 6-2 volt az eredmény, fél évvel később döntetlent játszottunk, év végén simán vertük őket, mintegy mellékesen megnyertük a bajnokságot is. A vezetés elismerte az edzésmódszeremet, de a szezon végén új játékosokat igazolt. Akkor én is elköszöntem.
Most romatelepről érkező fiatalokkal dolgozom. A gyakorlatokat videóra veszem, a hibákat addig elemezzük, míg mindenki megérti. Kettőt közülük behívtak az U17-es korosztályos válogatottba. Nyáron három fiatal srácot elvittem egy nemzetközi felmérésre Olaszországba. Nem sokkal a hazaérkezésünk után az egyiküket visszahívták, és szerződést ajánlottak neki. Megérdemli, megdolgozott érte. Remélem, nem tűnik túlzásnak, ha azt is hozzáteszem: jó iskolát járt…
Tóth Imre Keve 53 éves, a Máltai SE szakmai vezetője.