Ha szigorúan vennénk a gyermekvédelmi törvényt, az ország északkeleti csücskében fekvő, 1500 lakosú Szatmárcsekén minden esztendőben körülbelül egy tucat gyereket ki kellene emelni a családból. Az évente ide születő átlagosan tizenöt-húsz kisbaba háromnegyede ugyanis veszélyeztetettnek számít: egészségtelen, zsúfolt lakásban él, nemhogy saját ágya, játéka, de ruhája, cipője is alig, sőt enni sem kap rendesen. És ezek még csak a száraz adatok, amelyeket a település védőnője, Őry Jenő Józsefné, Katalin alig néhány perccel a községbe érkezésem után sorol. Mindazzal a rögvalósággal azonban, amelyet a számok sem képesek leírni, csak azután szembesülök, hogy a tanácsadóból látogatóba indulunk az érintett családokhoz.
Kerékpárral megyünk, Katalinnak ugyanis – aki a legközelebbi városból, Fehérgyarmatról naponta busszal jár Szatmárcsekére – ez a szolgálati járműve. Az útra kerít nekem egy leharcolt szürke, pedál nélküli drótszamarat. Szerencsém van, az idő most szép, de neki akkor is mennie kell, ha esik, ha fúj.
– Télire van egy bokáig érő meleg kabátom, ahhoz felveszem a bundás csizmát. Nem is a hideg a rossz, hanem amikor naponta kétszer bőrig ázom. Akkor nagyon elegem tud lenni – mondja, és a hangján érzem, egyáltalán nem túloz. Közben megérkezünk az első címre a mára betervezett tucatból. – Lesznek helyek, ahová a holnapi oltásról viszünk ki értesítőt – teszi hozzá –, de most egy egy hónapos újszülöttet látogatunk és a mindössze 15 éves édesanyját.
A kicsi és az anyuka is jól vannak, elsőre a körülmények is rendezettnek tűnnek, a kis szobában meleg van, de amikor jobban körülnézek, látom, hogy a házban a falak sok helyütt penészesek, a fürdőszobában pedig embertelen állapotok uralkodnak. Minden mocskos, ám a védőnő azt mondja, legalább itt van folyó víz, és a kicsit bent a szobában, a műanyag kiskádban megfürdetik. Mert itt az is van, meg rendes kiságy, babakocsi, nem úgy, mint sok helyen a községben. Abban a düledező vályogházban például, amelyik ránézésre sem alkalmas a lakhatásra. Kopognunk sem kell, nem is lenne hol, mert csak egy szakadt függöny lóg az ajtókeretre szögezve. De ez sem kirívó errefelé, miként az sem, hogy a kétszobás, otthonnak nem nevezhető ház nagyobbik szobáját lakják csak. A bejárattól balra a sparhelt, közvetlenül mellette egy ágyon egy férfi fekszik, karján egy icipici babával. A szobában a piszkos falak mentén még két viharvert heverő, az egyiken meghatározhatatlan korú, láthatóan zavart állapotú, elhanyagolt nő, a másikon kisiskoláskorú gyerek ül, kabátban. A szoba másik felében szekrényféle, azon tévé, míg meg nem zavartuk az itt lakókat érkezésünkkel, éppen valami szappanoperát néztek.
A védőnő kérdésére kiderül, hogy az újszülöttet elvitték ugyan már csípőficamszűrésre, de az anyuka nem ment vissza a nőgyógyászhoz a szülés óta, és nem is tervezi. – Írtak fel gyógyszert, vagy honnan lesz akkor fogamzásgátló? – tudakolja Katalin, mire a válasz az ágyból, a férjtől érkezik:
– Majd írat fel neki a testvérem. – Nem szabad a másét szedni, mert nem mindenkinek jó ugyanaz a gyógyszer – magyarázza a védőnő, és újra megkéri az asszonyt, menjen vissza az orvoshoz. A másik nőhöz is van néhány jó szava. Róla kint megtudom, ő a férfi első felesége. Valaha, mondják, igazi szépség volt, de négy gyereket szült, közben a férje folyton csalta, az asszony nem bírta idegekkel. Kezelték többször is kórházban, emiatt nem tudta rendesen ellátni a gyerekeket, a férfi pedig új asszony után nézett, aki nemrég megszülte az első közös gyereküket. Így élnek most: három felnőtt, a kisbaba meg a férfi első házasságából egy kisfiú, de néha a másik két gyerek is velük van.
Errefelé nem olyan ritkák az ilyen együttélések. A falu másik végén, „a soron” egy olyan kismamával futunk össze, aki a nagybátyjától várja már a második gyerekét. Az elsővel szerencséjük volt, nem lett baj a rokoni kapcsolat miatt, s hamarosan a másodiknál is kiderül, hogy legalább ebben szerencséje volt-e a kicsinek.
A házat, pontosabban azt a szobát, ahová érkezni fog, ugyan most festették ki, de nagy valószínűséggel saját ágya sem lesz a jövevénynek. Bár ki tudja, és sokszor érthetetlen a kontraszt. Az egyik házban például a frissen festett-tapétázott falak és a bőr ülőgarnitúra előterében, a kőborítású padlón, valószínűleg valamelyik szeméttelepről guberált, szakadt-szennyes babakocsiban, borzalmas állapotú takaró alatt aludta ártatlan álmát egy újszülött. Édesanyját ez láthatóan nem zavarta, fontosabb, milyen új bútort tudtak szerezni, mint hogy mikor fürödtek utoljára.
Több házba is betérünk itt. Szinte mindegyikre igaz, hogy az ütött-kopott ágyakon, a kályhán/sparhelten és esetleg egy szekrényen, széken kívül nincs a lakásokban semmi, amire ülni, feküdni, ahová pakolni lehetne.
– Ősszel több a bútor mindenütt, de a tél most különösen hideg volt, fűteni kellett, hát eltüzelték, ahogyan a nyaranta összeeszkábált kerti WC-t is – magyarázza a védőnő. – Vigyázzon – figyelmeztet –, hová lép, jobb, ha elkerüli a vízfolyásokat, foltokat! Nem véletlenül mondom el mindenütt, hozzák el időnként a gyerekeket a Babaházba (az úgynevezett Biztos Kezdet házat hívják itt így). Ott szobatisztaságra nevelhetik a gyerekeket, van kis WC, kis mosdó, megismeri a gyerek a folyó vizet, lát evőeszközt, különböző tányérokat, asztalhoz ülhet, és akkor könnyebb, egyszerűbb beszoktatni az óvodába, nem ott kezd pancsolni a WC-ben, mert víz van benne… Láttam olyat is, ahol a gyerek első bilije egy rossz fazék volt fedővel. Előtte mindig odapiszkolt a padlóra, anyuka elverte a fenekét, én meg mondtam, hogy ha nincs bili, tegyen le egy fazekat, szoktassa arra a gyereket. Amikor legközelebb mentem, anyuka mesélte, hogy megfogadta a tanácsomat. Ott állt a szobában a fazék, rajta a fedő, szerintem azt használta az egész család. Így nyer új értelmet a XXI. században az ismert kifejezés: éjjeliedény.
Bárhová megyünk, mindenhol megy a tévé, mert parabolaantenna minden házon van. Mobiltelefonja, sőt Facebook-profilja is van itt mindenkinek, mint a védőnőtől megtudom, az újszülöttek fotóját már a kórházból posztolják a szülők, bár vélhetően fogalmuk sincs, hogyan történik ez az egész folyamat, mert a kórházi zárójelentéseket, a hivatalos papírokat is a „védő nénivel” olvastatják el. Az egyik sarkon egy anyuka állít meg minket, kibontott borítékot lobogtat, tanácstalanul és félve kérdezi, hogy elveszik-e a 15 éves fiát, ha azt írják a levélben, hogy „védelembe vették”. Katalin megnyugtatja, nem veszik el a gyereket, de ha nem jár iskolába, pedig még tanköteles korú, a gyámügynek hivatalból védelembe kell vennie. Az anyuka mentegetőzik, küldi ő a gyereket iskolába minden reggel, de hát már nagy, így inkább csavarog. Nem egyedi eset ez sem, de miért is lenne, amikor hétköznap fényes délelőtt szinte mindenütt otthon, az ágyban heverésznek és a tévét bámulják vagy alszanak a családfők. Nincs csak közmunka, ami nagyon jó pár hónapig, mert van fizetés, de nem rendszeres, és nem értékteremtő. Az asszonyokat megbízták ugyan a falu által ültetett rózsabokrok gondozásával, az utcák rendben tartásával, erre büszkék is. De régen varrtak, azt el tudták adni, a férfiak festettek, tapasztottak vályogból téglát, kosarat fontak.
Ezek után szinte meg sem lepődöm, amikor egy másik asszony azzal állítja meg a védőnőt, hogy az segítsen a drogos fiát valamelyik pszichiátriai osztályon elhelyeztetni, mert nem bír vele. Elmegy ugyan a városba reggelente a szakiskolába, de délutánra rendre kiüti magát, nem tudni, mivel, mert nem találnak nála soha semmit. Katalin megígéri, hogy utánanéz a lehetőségeknek, majd pár perccel később egy kapucnis alak irányába nézve halkan odasúgja:
– Ő az egyik drogdíler. Nem tudják elkapni a rendőrök, mert mindig csak olyan szerek vannak nála, amelyek nincsenek tiltólistán.
Katalin mindenkivel kedves, de határozott, láthatóan tisztelik is a faluban, mindenütt előre köszönnek. Azért helyénvaló a kérdés:
– Sosem félt?
– Néha jött velem a polgárőr, de nem volt igazán szükség rá. Volt, ahonnan ki akartak hajítani, de idővel mindenütt belátják, a gyerek érdekében megyek, hogy ne legyen még nagyobb baj. Ők is tudják, jobb, ha én megyek, mint ha a gyámhivatal. Kicsit el is kapattam őket, mert várják, hogy én szóljak, kinek mi a dolga, hogy jönni kell mérésre, tanácsadásra, oltásra.
– Mindenkit keresztnevén szólít, soha nem bizonytalanodik el, hogy vajon itt az Erzsike vagy a Jolika lakik-e?
– Az elején vittem papírt, tollat, és összeírtam a gyerekeket, hogy meg tudjam jegyezni a neveket. Meg is voltak ijedve, hogy „elviszik a pulyákat!”. Nagyon igyekeztek megfelelni emiatt.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy amikor nemrég bejelentették, hogy minden idők legalacsonyabb csecsemőhalandóságát mérik napjainkban Magyarországon, az a védőnőknek is köszönhető. Amióta itt vagyok, nem veszítettünk el csecsemőt, és gyerekhalál sem volt. Kevesebb a koraszülött is, de amikor sok a fiatal várandós, ez nem csak rajtam múlik. Néha nem egyszerű, de minden gyerek megkap minden kötelező oltást. A mostani kanyarójárvány idején, főleg itt, a román határ közelében ez óriási dolog. Nincs titkolt terhesség, és jó érzés, ha minden kismamának rendben vannak a vizsgálatai, és fejlődnek a gyerekek, a családok pedig mozdulnak kicsit előre.
Ez azonban, mint megtapasztalom, sajnos nincs mindenütt és mindig így.
Délelőtt tizenegy és délután három között járjuk a falut, de a jómódú családokat leszámítva sehol sem esznek, nem készül az ebéd. Nemcsak konyhát vagy konyhaszekrényt, edényt se nagyon látok, amelyben főzni lehetne. Egyetlen hely akad, ahol egy ütött-kopott edényben a sparhelten valami azonosíthatatlan, hússzerű konglomerátumot engednek fel éppen, el nem tudom képzelni, mi készülhet belőle, az alja már fő, a teteje még tiszta jég, fűszerek, tészta, rizs vagy krumpli sehol. Itt két kisgyereket látogatunk, a háromévesforma nagyobbik éppen alszik egy leharcolt franciaágyon, szutykos kis arcocskája, kezecskéje egy huzat nélküli ócska paplan alól kandikál ki, mellette kakaószerű folyadék egy olyan cumisüvegben, amelyet az ember legszívesebben azonnal tűzre hajítana. Kisöccse anyjuk karjában, vizet, szappant egészen bizonyosan az ő kis teste sem látott már jó ideje. A védőnő megkéri az anyukát, tegye le a gyereket, látni szeretné, tud-e állni, járni, de amint lábacskája a földet éri, zokogni kezd.
A kicsi dongalábbal született, megoperálták, már járnia kellene, de az édesanya nem viszi orvoshoz. Nem törődik a gyerekkel, ráadásul hat hete szülte a harmadikat, akit az egyik szoptatás után egyszerűen ott hagyott a kórházban. Tudta, nem viheti haza, amíg nem javítanak az otthoni körülményeken, de azóta még csak látogatóban sem volt a nevelőszülőknél elhelyezett újszülöttnél. Katalin nem is fogja javasolni, hogy hazaadják a babát, sőt várhatóan a középső gyerek gondozásba vételét is kezdeményezni fogja. A védelembe vétel az ő esetében nem segít.
– Muszáj kiemelni őket a családból, mert nincs változás. Kaptak bútort, játékokat, ruhákat a gyámhivataltól, most megint nincs semmijük. A védőnői tanácsadóból is vitt el cipőt, ruhát az apuka, nem sokkal később az udvaron voltak kidobva. A sírás kerülgetett, amikor láttam, hogy azokat a pulóvereket, amelyekre az én három lányom úgy vigyázott, a sárban, a hóban találtam. Többször leírtam, hogy szerintem éheznek a gyerekek, a súlygyarapodásuk nem megfelelő. De mást nem tehetek, a döntés nem az enyém, hanem a gyámhivatalé.
Szóba hozom a közelmúlt tragikus eseményeit az elhanyagolt, halálra éheztetett gyerekekről, és az amúgy lágy szavú Katalin hangja megkeményedik.
– Nemrég volt egy továbbképzésünk, és én ott értettem meg, pedig már csaknem tíz éve dolgozom védőnőként, hogy nem az én hibám, ha valami baj történik ezekkel a gyerekekkel, nem szabad minden felelősséget magamra venni. Azokból a szörnyű esetekből úgyis az a tanulság, hogy bármit teszünk, bárhogy is végezzük a munkánkat, mindig minket vesznek elő. Soha nem az az első kérdés, miért nem gondoskodott megfelelően a szülő a gyerekről, vagy hogy látta-e az orvos, hanem hogy miért nem jelzett a védőnő. Olyankor számonkérhető szakemberek, egészségügyi dolgozók vagyunk, de ha a fizetésről van szó, már más megítélés alá esünk. Még a kórházi dolgozókhoz képest is másodrendű állampolgárok vagyunk, pedig ugyanúgy egészségügyi diplománk van. Nekem kettő is, mert diplomás ápoló is vagyok, dolgoztam is koraszülöttosztályon.
– Nem gondolkodott azon, hogy visszamenjen kórházba dolgozni?
– Amikor tavaly az ottani kollégák megkapták a fizetésemeléseket, komolyan elgondolkodtam rajta. De csak krónikus osztályon lett volna hely, és azt én nem bírnám.
– Mennyi most a fizetése?
– Az alapbérem 135 ezer forint körül van, tehát csak fizetéskiegészítéssel kapom meg a 161 ezer forintos garantált bérminimumot. A pótlékokkal együtt 200 ezer forint körül keresek, mert három gyerekem van, és így adó- és járulékkedvezményt kapok.
– Mennyit keresne, ha kórházban dolgozna?
– Majdnem a dupláját. Alapfizetésként 194 ezret ajánlottak, plusz 24, illetve 40 ezer forint pótlékot kaptam volna, ha ágy mellett dolgozom. De kórházi védőnőként is többet keresnék, úgy, hogy nem kellene családokhoz járnom, az óvodai, iskolai védőnői feladatokat ellátnom.
– És méhnyakrákszűrést sem kellene végeznie.
– Igaz, hogy a kolléganők közül sokan nem vállalták, de én örömmel csinálom. Jó érzés, hogy szívesebben jönnek hozzám az asszonyok, mint a nőgyógyászhoz, volt, aki 27 évesen nálam járt először szűrésen. Nem volt zökkenőmentes az egész folyamat, mert már 2014-ben megvoltak a papírjaim, az első kenetet csak tavaly novemberben tudtam levenni a különböző engedélyek késedelme miatt. A finanszírozás pedig máig megoldatlan, mert bár a polgármesteri hivatal már megkapta a pénzt az elvégzett munkáért az egészségbiztosítótól, én még nem. Nem tudják, melyik jogcímen tudják kifizetni.
Betelt pohár
A kormány kész rendezni a védőnők bérét, a problémát heteken belül orvosolja – ezt Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter jelentette be, miután ő és más kormánytagok, döntéshozók már 660 védőnőtől kaptak levelet. A Magyar Védőnők Egyesülete és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Védőnői Tagozata már a korábbi években is számtalan módon igyekezett felhívni a figyelmet a védőnők áldatlan helyzetére, mindig kaptak is valamennyi pénzt, de máig nem sikerült elérniük, hogy a többi egészségügyi dolgozóval azonos elbírálás alá essenek. A pohár azzal telt be, hogy a tavalyi, több évre szóló egészségügyi bérmegállapodásból is kimaradtak, mert aki teheti, biztosan nem fogja hagyni, hogy ugyanolyan diplomával, tudással több tízezer forinttal kevesebbet keressen. A nyilvántartások szerint mintegy kilencezer aktív korú védőnő van az országban, de valójában már csak 4500-5000-en dolgoznak a védőnői szolgálatban. Több mint 1200 Szatmárcsekéhez hasonló besorolású (sorsú) települést tartanak számon Magyarországon.