Még az argentin származású szentatya is imádkozott a San Juan 44 fős legénységének életéért. A november 15-én utolsó életjelt adó hadi tengeralattjárón, még ha egészben és biztonságos mélységben van is a tengerben, akkor is e hét közepére elfogyott a levegő. Arra a kapcsolatfelvételre, amelynek során a kapitány akkumulátorhibáról tájékoztatta a parancsnokságot, mintegy 400 kilométerre Patagónia partjaitól került sor.
Az elmúlt napokban azonosították egy robbanás hangját, amely a hívást követően keletkezett a mélyben. Az argentin hatóságok ugyanakkor kizárták annak lehetőségét, hogy külső vagy belső támadás következtében keletkezett ez a szokatlan zaj. Akkor pedig nem marad más lehetőség, mint a baleset. Aztán egy keresőhajó a térségben zajt fogott, ám erről a haditengerészet szóvivője kijelentette, hogy nem tengeralattjáróról származik, hanem „természetes eredetű”.
De miért nem mentek oda, és keresték meg a 65 méter hosszú, hét méter széles, 2100 tonnás, feketére festett vízi szörnyet? – kérdezhetik a laikusok. Olyan ez, mintha tűt keresnének a szénakazalban, sőt még annál is nehezebb.
Öt magyarországnyi óceántérséget kellene felkutatni, nagyjából félmillió négyzetkilométert, ugyanis a három jól megtermett bálnánál alig nagyobb tengeralattjáró bárhol lehet. Léteznek olyan tenger alatti drónok, amelyek napjában kilencven négyzetkilométert tudnak letapogatni a tenger fenekén. De ez eltarthat ötezer napig, vagyis körülbelül 14 évig.
A baleset pontos helyéről az argentin haditengerészet sem rendelkezik adatokkal. Megvan a több mint két hete adott utolsó jelentés helyszíne, azon a környéken hiába keresték az eltűnt tengeralattjárót.
Az első héten viharos volt a tenger, nyolc-tíz méteres hullámok csapkodtak, ez is gátolta a mentőexpedíciók indítását, egyébként 12 környékbeli ország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kezdte meg az eltűnés után a keresést.
Milyen hajó tűnt el? Egy Nyugat-Németországban 1983-ban gyártott, TR–1700 típusú dízel-elektromos tengeralattjáró. Kilencszázhatvan akkumulátor biztosítja az elektromos áramot a működéséhez.
A hajó 22 darab torpedó szállítására, azok célba juttatására alkalmas. Ezek a típusú tengeralattjárók csak ritkán merülnek 250 méternél mélyebbre a tengerbe, ha valamilyen baleset folytán több ezer méterre süllyednek, azt a héjazat nem bírja ki, szétrobban.
A dízelüzemanyaggal hajtva harminc napig tud a tenger felszíne alatt maradni, vegyes üzemelésben ez akár a kilencven napot is elérheti. Az ARA, az argentin haditengerészet összesen három tengeralattjáróval rendelkezik, ebből a típusból van még egy. Elég öregecske hadi jármű, épp ezért a tízes évek fordulóján nagyobb korszerűsítésen esett át, és – nyilvánvalóan anyagi okok miatt – még harminc évvel meghosszabbították hadra foghatóságát.
A San Juan november 13-án kezdődött 35 napos ellenőrző útja során felkereste a világ legdélebbre fekvő városát, Ushuaiát, ahonnan az északkeleti partvidéken fekvő Mar del Plata-i tengerészeti támaszpontra kellett volna visszaérkeznie. A legfurcsább az, hogy a november 15-i beszélgetés óta semmilyen életjelet nem adott, pedig erre voltak eszközei.
Az ilyen helyzetet a szakértők úgy értékelik, hogy valószínűleg valahol a tenger mélyén fekszik. Ha a hajótest által kibírható mélységben van, a legénységnek akkor is lehetősége lett volna a felszínre küldeni műholdas vészjelzőt, amely megjelölné a pontos tartózkodási helyüket is. De erre nem került sor, amiből arra következtetnek, hogy robbanás pusztított a tengeralattjárón.
A műholdas vonalon lezajlott, a kapitány és az argentin parancsnokság közötti utolsó beszélgetés részleteit csak e héten ismertette a haditengerészet, ami talán közelebb vihet a kérdés megoldásához. A San Juan parancsnoka azt jelentette, hogy víz ömlött a hajó légszívójába, amely elektromos zárlatot okozott.
A hiba elhárításához hozzáláttak, ilyen problémák számtalanszor keletkeznek a tengeralattjárókon, sőt gond nélkül már meg is oldották – ezek voltak a kapitány utolsó rögzített szavai. Ám mint szakértők megjegyzik, ha az egyik akkumulátor súlyosan sérült, akár hidrogént is termelhet, amely felhalmozódva be is robbanhat.
Sajnos voltak már ennél jóval nagyobb katasztrófák a hadi tengeralattjárók történetében. 2000. augusztus 12-én 118 emberrel a fedélzetén a Barents-tengeren elsüllyedt az orosz flotta Kurszk nevű atom-tengeralattjárója. Rakéták robbantak fel, ez volt a katasztrófa kiváltó oka.
A Kurszk nem süllyedt mélyre, 108 méteren megállt, és ráadásul négy óra alatt megtalálták. Huszonhárman egy rekeszben életben maradtak, a sötét helyiségben születtek meg a szívfacsaró búcsúlevelek. Őket sem tudták megmenteni, mert az oroszok egy hétig azon tanakodtak, hogy milyen technikával szabadítsák ki a még élőket.
A fő gond az volt, hogy külföldi segélycsapatokat nem akartak az atom-tengeralattjáró közelébe engedni, nehogy kiszivárogjanak a hadititkok. Mégis igénybe kellett venni a NATO-tag Norvégia segítségét, az ő búváraikkal vágtak léket a tengeralattjárón, ahonnan már csak a holttesteket tudták kiemelni.
Természetesen az argentin legénység hozzátartozói között is elterjedtek különböző pletykák. Ezek szerint olyan bajok voltak a San Juannal, hogy nem is szabadott volna küldetésre engedni. Az első női argentin tengeralattjáró-tiszt, aki ezen a hajón szolgált, Eliana María Krawczyk állítólag erről beszélt családtagjainak.
Olyan mendemondák is lábra kaptak, hogy túl öreg volt a hajó, amely számtalan gonddal küszködött, nem kapta meg a neki járó törődést. Talán egyszer majd tisztán látunk az ügyben.