Sajátos „előadásnak” lehettünk hallgatói akaratunkon kívül Buzsákon, a Csiszta fürdő medencéjében. A kis helyen körben ülve nagyjából tízen-tizenöten fértünk el, nyugodtan, halkan beszélgettünk, jólesett a szitáló esőben tagjainknak a forró víz, mígnem megtörtént a legrosszabb, a nyugalmat megzavaró esemény. Két férfi rátért a politikára, ezután megindult a lavina.
A „vitapartner” jól átlátva a helyzetet hamarosan elköszönt, és így az ott maradt fél már mindannyiónknak elmondta, hogy Horn Gyulától kezdve Orbán Viktorig mindenki hülye. A megmondóember napjainkban egy embertípus. Ő az, akinek mindenről van határozott véleménye, kérésre vagy anélkül megmondja a nagy „igazságokat”, a frankót, a „bölcsességeket”, többnyire tét és illetékesség nélkül. Sokan vannak, sajnos. A fürdős kiselőadást érdemes kommunikációs szempontból elemezni.
A színhely különleges, mivel maximum tornáztatni szokta a kedves vendégeket a nagyobb medencében a fitneszguru vagy a szpíker, és egészen más a kommunikáció tárgya. A kontextus, azaz a beszédhelyzet adott: az adó és a vevő világról alkotott tudása, jelen esetben az, hogy hazánkban a kormánypárt és az ellenzék nyilvánvalóan különböző vérmérséklettel kritizálja egymást, azonban ehhez főként az internetes közösségi oldalakon szoktunk hozzá. Esetünkben egyirányú volt a kommunikáció, visszacsatolás nem volt, ugyanis senki nem szólt sem az „előadó” ellen, sem mellett. És milyen bölcsen tették! Nem lett volna értelme.
Egyébként – ahogy már a középiskolai tankönyvekből is megtanulhatjuk – több funkciója van a kommunikációnak. A tájékoztató funkciót mások informálásának a céljával alkalmazzuk. Abban az esetben, amikor a beszélő célja a hallgató viselkedésének a befolyásolása, megváltoztatása, a felhívó funkció érvényesül. Itt erről volt szó, a politikai nihilizmusáról számot adó ismeretlen abban bízott, hogy majd vele együtt fújjuk a kígyókövet.
Ezenkívül a kommunikációnak van kapcsolattartó funkciója, idetartozik a köszönés, a semleges témáról beszélgetés, esetleg a „hogy vagy?” kérdés feltevése rég nem látott ismerősünknek. Azonban ebben az esetben figyeljünk oda a válaszra, és röviden reagáljunk is! Nehogy úgy járjunk, mint Örkény Hogylétemről című egyperces novellájának a főhőse: „– Jó napot. – Jó napot. – Hogy van?
– Köszönöm, jól. – És az egészsége hogy szolgál? – Nincs okom panaszra. – De minek húzza azt a kötelet maga után? – Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.” A kommunikációnak ezenkívül lehet örömszerző, gyönyörködtető funkciója is, például egy szép vers elolvasása, egy festmény megtekintése vagy akár egy nyelvi játék is az. Eddig kevésbé tárgyalt, de nagyon fontos funkciója a kommunikációnak az identitásjelzés. Szinte minden megnyilvánulásunkban kifejezzük személyiségünket.
A ruházatunkkal, a mobiltelefonunk csengőhangjával, a szóhasználatunkkal, a nem nyelvi viselkedésünkkel folyamatosan közöljük másokkal, hogy kik vagyunk, illetve kinek szeretnénk láttatni magunkat. Napjainkban pedig az egyik legmeghatározóbb efféle jelzést a Facebook-profilunkkal, illetve -bejegyzéseinkkel tehetjük. Itt százszámra találkozhatunk megmondóemberekkel, amíg le nem tiltjuk őket.
Az internet elmúlt 15 éves terjedésével kialakult az online megmondóemberek kultusza. Ezrek olvassák, lájkolják és osztják meg őket mindennap, noha arrogáns, dilettáns, demagóg mondataikat értelmes ember számára olvasni kínlódás, ezért nem is teszi. Ők a mindenhez is értő emberek. Különösen érdekes, amikor helyesírás ügyében teszik helyre egymást, és valójában a „vak vezet világtalant” helyzet áll elő, mert egyikőjük sem tudja a „megoldást”. Ők azok – ahogy az egyik cikk írója nem kis malíciával jegyzi meg –, akik az internet takarásában hirtelen „kvantumfizikus-professzordoktorrá” avanzsálódnak.