Kányádi Sándor, oly sok mackó, rigó, mesevitéz és gyermekfej, oly sok meggyötört vidék és apadó nyelv krónikása június 20-án mennyei vidékekre cserélte földi tájait, mi pedig egy különleges költővel, mesemondóval és nyelvművésszel is szegényebbek lettünk. Alig egy hónapja lépett kilencvenedik esztendejébe, most pedig már szülőfaluja, Nagygalambfalva sírkertje várja megfáradt testét.
Ide, az udvarhelyszéki tájhoz kötik lírájának gyökerei: a bennünk valók és a transzcendensek is. Történelmi és földi fájdalmakban edzett méltósága, bolygónkat átölelni igyekvő szeretete is a székely világ századokon át megszenvedett igaz-ságaiból és reményeiből táplálkozik; az acélossá kovácsolódott hitből, hogy a „verset mondani kell”, mert a szó mágikus ereje vigaszt jelent a XX. (és XXI.) század fogkiverő elnyomatásában, „fajra és felekezetre való tekintet nélkül”.
Épp e verset mondó lelket és tollat tették hallgatagabbá a metaforikus és napi szenvedések az élet alkonyán. Igaz, ekkorra már mindent elért a pódiumokon, amit magyar költő elérhet, ám ha valaki, hát ő volt az, aki sohasem díjak reményé-ben írt. Tőle éppoly távol állt a belvárosi magamutogatás attitűdje, mint az olcsó, pántlikás nemzetieskedésé, megengedve természetesen, hogy ifjonti fejjel sokszor karéj kenyérre kellett a szűkösen csordogáló tiszteletdíj. Számára azonban a Kossuth-díj (1993), a bécsi Herder-díj (1995), a Magyar Örökség Díj (1998), a Nemzet Művésze cím (2014), a megkésett irodalmi Prima Primissima (2017) nem volt több, mint humánumának és alkotói alázatának visszaigazolása. Igaz, kevesebb sem.
Élete és különösen is érett költészetének képi és nyelvi világa a székelyföldi erődtemplomok egyszerűségével és nagyszerűségével hat. A kipufogógázban fuldokló clevelandi Kossuth-szobor talapzatánál is a galambfalvi templomtorony puritán perspektívája a zsinórmérték, akár limuzinból nézi a világot, akár utolsó indiánok tábortüze mellől. Mindenütt kutatja a választ a szülőföld, a magyarság, a közép-európaiság veszteségeire, a nagyvilág értékközönyére.
Talán ezért a Vannak vidékek kötet címadó ciklusa a legkányádisabb; a megtiportak könnyeiben mindenütt ráismer szülőföldje könnyeire: „vannak vidékek gyönyörű / tájak […] / mexikóban vagy messzi fenn / vancouver jólápolt gyöpén / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belémdöbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk” (Metszet). Sorsunk és sorsuk, indiánok és votják költőnők sorsa közös emberi és magyar gyásszá vált: vannak vidékek kietlen / messziségekbe veszetten / vidéki az őshitnek / ahová utak nem visznek / de eltalál visszaréved / behunyt szemmel is a lélek (Oki Asalcsi balladája). S ebben a globális tragikumban ott az örök hazatalálás nemzeti dilemmáinkhoz: „hiába minden áldozat ha / kiszemeltél a kárhozatra // s nemcsak engem a nyelvet is / mely ezerévig áldva zengett / de ha vétkezett volna is / tekintse érdemét kegyelmed” (A folyók közt).
Katarktikus gondolatiság, utolérhetetlen nyelvművészet. Írásjelektől, nagybetűktől „vetkőztetett” szavai nem posztmodern kacérkodások, hanem a szövegjelentést korlátozó elemek lebontása. Obligát formák nem rekesztenek el többé szavaink legbelső világától. Most azonban vége szakadt e csodának, Kányádi csodaanyanyelvfája nem hajt új ágat többé, és el kell búcsúznunk az új rigófüttyök és medvetalpak ígéretétől is.
Ám velünk marad tucatnyi verseskötete, hanglemeze, sok-sok gyermekkötete, az általa megálmodott és 2012-ben megnyílt vízivárosi Mesemúzeum és Meseműhely is, miként a Kaláka örökzöld Kányádi-dalai is: „Volt egy fa-katona. / Fából volt a lova; / kengyele, kantárja / a kádár munkája, / fából a patkója: / fa-kovács patkolta; fából volt faragva / a föld is alatta.”