A csíkszeredai állomásra berohan a csíki góbé, de nagyon siet, mert a vonat már beérkezett: – Kérek egy jegyet, nagysága! – Hova? – Ide, a markomba, ne, de siessen, mert indul a vonat!
Ez a kedves vándortörténet százféle változatban él. De a poén mindegyikben ugyanaz: Hova? Ide, a markomba! Az utas nem ad kellő információt, a pénztáros visszakérdez, az utas félreérti. Merthogy a hova? kérdőszó a helyzetből fakadóan egy településre, vasútállomásra vonatkozik, és nem arra, hogy a jegyet konkrétan hova kell helyezni.
Mindkettő hely, ám az egyik az úti cél (amelyet szokásos, sőt kötelező egy jegypénztárban megmondani, logikailag: szükséges és elégséges feltétel), a másik a jegy konkrét elhelyezése (marok), amit soha nem hangsúlyozunk, mert magától értetődik (nem szükséges, sőt elégtelen feltétel).
Többször hallottam a „mivel?” kérdőszóval induló kérdésre a „mivel” kötőszóval való, tudatosan félreértett, ezért tréfás hatású választ. Mivel mennek? – érdeklődik valaki. És a válasz: mivel dolguk van. Sajátos nyelvi viccként járja ez a válasz. A mivel mennek? kérdés kifejtve így hangozhatna: milyen eszközzel mennek?
A mivel határozóragos kérdő névmás (másként: névmás kérdő, határozói funkcióban) az eszközhatározóra kérdez rá. Ezt kötőszóvá értelmezi át a válaszoló: mivel dolguk van. A mivel kötőszó ok-okozati viszonyban az okot vezeti be: megfázott, mivel megázott. Ugyanezt jelenti a mert kötőszó is: megfázott, mert megázott. „Mivel” a mivel és a mert így helyettesíthető egymással, ezt a lehetőséget viszi át a tréfás nyelvhasználó a kérdőszóként használt mivel?-re.
A kérdőszók más esetekben is válthatnak funkciót. Térjünk vissza a hová kérdőszóhoz: hová fűtöd már a kályhát? Ez esetben nem helyhatározói, hanem idő- vagy mértékhatározói jelentésű a kötőszó: „meddig?” (fűtöd a kályhát). A hová fűtöd már a kályhát? kérdésre (felszólításra) nem válaszolhatjuk azt: Budapestig vagy a szoba sarkáig. A válaszok effélék lehetnek: már csak egy kicsit, ameddig fel nem melegszik, ameddig fel nem robban…
A de megszorító ellentétes viszonyt bevezető kötőszó. Állandósul szerkezetben: lassan, de biztosan. És mi van akkor, ha valaki ezt a szerkezetet fellazítja? Lassan, de bizonytalanul. Ugyanúgy megszorító ellentétes viszonyban maradunk, de mégis furcsán hat. „Elvárástörlő de kötőszó” az ilyen, vagyis nem valósítja meg azt, amit elvárnánk tőle.
Amikor efféle grammatikai „áthallásokat” vizsgálok, egy anekdota jut az eszembe. Rendezzük végre grammatikai viszonyainkat! Egy férfi nyelvész kollégám hölgy hallgatójával magázódott: a tanár magázta, a hölgy pedig önözte a tanárt. Ez egyes szám harmadik személyben álló, udvarias, de távolságtartó megszólítási mód. Maga, hogy látja? Ön, hogy érti? A közös munka vagy a diploma megszerzése után a tanár szerette volna közvetlenebbé tenni a kapcsolatot, viszont egy férfi egy hölgynek nem kínálhatja föl a tegeződést.
Ezért óvatosan ezt kérdezte: – Mondja, nem rendeznénk a grammatikai viszonyainkat? A hölgy szerencsére jó volt nyelvészetből, és rögtön fölkínálta a kölcsönös tegeződést. Lőrincze Lajos is leír egy ilyen esetet, egy óvatos összetegeződést a pápai kollégiumban. Az egyik alsóbb éves óvatosan megkérdezte Lőrinczét: – Hát, Lőrincze úr, mikor egyezünk meg? – Hát, Süle úr, amikor gondolja. – Akár most is? – Akár most is! – Hát akkor szervusz, Lőrincze úr!
– Szervusz, Süle úr!