Sajnos nem olvasom az amerikai konzervatív sajtót, így tehát fogalmam sincs róla, hogy ott milyen hangnemben szokás írni a karácsonyról. Nálunk kötelező eleme az adventnek a bűntudatkeltés, ez nyilván mélyen gyökerezik a zsidó-keresztény kultúrában meg a hagyományos neveltetésben, és el is várják az emberek, különben nem olvasnák és hallgatnák. Engem viszont nagyon bánt, és rettenetesen bosszant. Különösen az állandó többes szám első személy, miszerint ilyenek meg olyanok vagyunk, meg kimondani is rettenetes, hogy milyenek, és ha huszonnegyedikéig nem változunk meg… nem tudom, mi lesz, mert idáig nem szoktam eljutni.
Tegnap gyanútlanul elolvastam egy általam nagyon kedvelt, hiteles és szerethető szerzetes karácsonyi levelét, amelyben jöttek a kötelező körök. Ezúttal nekünk (tehát mindenkinek) az volt a bűnünk, hogy nem értjük egymás nyelvét. Azt azért jól tudom, hogy az embert mindig az dühíti, ami talál.
Tényleg nem foglalkoztam az idén sokat az angolnyelv-tudásom pallérozásával, viszont arra nagyon büszke vagyok, hogy nyáron hat, a jelenlegi Romániában született és ott is felnőtt, felső tagozatos székely gyermekkel úgy tudtam vásárolni Brassóban, hogy az én románnyelv-tudásom Luceafărulként fénylett az övék mellett. (Egy Eminescu-vers címét idéztem románul, remélem, mindannyian tudjuk, hogy melyikét – hogy beszólogassak én is, az ünnepi hagyományokra való tekintettel.) És akkor arról nem is szóltam, mennyit dolgoztam azért, hogy a gyerekeim nyelvtanárai Krőzusként éljenek. Úgyhogy engem békén lehet hagyni.
Már csak azért is, mert ebben a rovatban – és erre is nagyon büszke vagyok – beszéltem a feminizmusról, a gondolkodás szabadságáról, a szépségipar terrorjáról, a homoszexualitásról, a társadalmi nemek tudományáról, a nőkre és az anyákra nehezedő lehetetlen elvárásokról, az iskolai diszkriminációról és az állatok jogairól érthető nyelven, úgy, ahogyan az a konzervatív oldalon nem megszokott, de én elkötelezett vagyok ezekben az ügyekben, és a saját igazságérzetem iránt is. És még valami: egymás értéséhez az is hozzátartozik, hogy tudjuk, különbözőek vagyunk, más a szeretetnyelvünk, és más dolgok inspirálnak bennünket.
Az én szeretetnyelvem az elismerés, engem a szidás összetör, míg a legkisebb lányom azonnal harcba lendül, ha kritika éri, úgy vág vissza, hogy megemlegeti, aki kifogást mert emelni. Elhatároztam, hogy tanulok tőle, ötletet pedig az okos megmondóemberektől veszek, és mától önző leszek, kapzsi, és mi is szokott még lenni?
Megvan: nem leszek tekintettel embertársaimra. Lássuk: legalább napi hét órát fogok aludni, minden edzésre elmegyek, nem fog érdekelni, kinek mijét kell éjjel kivasalni, megvarrni, kikészíteni, ki mit enne, hova szeretne menni, mikor akar indulni, hánykor kell kelteni, mit akar magával vinni, hányszor akar egy nap sétálni, májacskát enni, kimenni az ablakon, és nyivákolva visszajönni 25 másodperc múlva.
Nem fog érdekelni, hogy kinek kell az utolsó percben a szombatomat feláldozva riportot készíteni, cikket megírni, sütit megsütni, csak Budapesten kapható hóláncot Erdélybe eljuttatni, de azonnal, mert ott már havazik. Nem fogok elvállalni ezentúl egyetlen előadást sem, és főleg nem utazom ezért Kolozsvárra, mert hétköznap a kamionok miatt kétszer olyan hosszú az út, és nekem itthon rengeteg dolgom van.
Kapzsi leszek, nem fogom természetesnek venni, hogy nőként az angol minimálbért sem éri el a fizetésem, hogy a kedvenc könyveimet és a nagyon sok pénzért vett, 180 centimre passzoló estélyi ruháimat soha senkitől nem kapom vissza. Nem az lesz az első dolgom, hogy lemondom a saját programjaimat mások programja miatt, nem kérek bocsánatot, amikor dolgozom, és nem a családom és egyéb állatfajták, valamint barátaim, ellenségeim és üzletfeleim dolgával foglalkozom. Jól haladok, felemelt fejjel mondtam a bejárónőnek, hogy nem pakoltam el semmit a hétvégén, mert mind a 48 rendelkezésemre álló órában mások dolgát kellett intéznem, és nem keltem fel ötkor, pedig az óra be volt állítva.
Egyébként meg ha nem lesznek visszarakva a festéskor leszedett könyvek karácsonyra, akkor majd húsvétra lesz rend. Vagy vidáman élünk egy hatalmas káoszban, akkor lesz időnk elolvasni, hogy mit nem csinálunk – többes szám első személyben – elég jól.