Mondá annak felette az Isten: Hajtson a föld gyenge füveket, maghozó füveket, gyümölcs fákat, melyek az ő nemek szerint való gyümölcsöket hozzanak, melyekben legyen nékik az ő magvok e földön. És úgy lőn – a Szentírás legelső oldalán olvashatók ezek a rövid és végérvényes mondatok, a Teremtés könyvében, és aligha kell nyomósabb mottót keresnünk most, amikor kivételes művelődéstörténeti teljesítménynek, egyben kivételes olvasói élménynek szánunk néhány méltató bekezdést.
Tavaly került a kezembe Fráter Erzsébetnek a Scolar Kiadónál megjelent könyve, A Biblia növényei, és karácsonyi ajándékul három példányt is vásároltam belőle. Minden tekintetben elismerésre méltó vállalkozás. Kimeríthetetlen olvasmány, amelynek minden lapja gyönyörködtetni is képes. Úgy vélem: hívőt és vallástalant egyaránt. Olyan tudás megközelítésére vállalkozik, és olyan tudás megismerésére invitál, amely szétszálazhatatlan gazdagságú. Mert ez egyszerre a Könyvek könyvének sajátos „olvasata” és botanikai szakmunka, sőt a növénytanon belül is keverednek benne az archeobotanikai ismeretek meg egy különösen fontos táj mai növényzetének a szabatos felmérése. És gazdaságtörténet is valamelyest.
Növényrendszertan, ökológia, ugyanakkor szimbólumkatalógus. A Biblia növényei című könyv egy hívő ember munkája úgy, hogy egy tudós teljesítménye – s ez a lehető legtermékenyebb kettősség. Majdnem azt írtam elhamarkodottan, hogy „ebben a témában”… De hát van-e olyan területe, ága a tudományos vizsgálódásnak, ahol a „szakmát” ne ihletné, ne gazdagítaná, sőt ne óvná meg a tévutaktól egy adatokon túli szellemi szféra (nevezzük bárhogyan) meglétét vállaló hit?
Aki szereti és szokta is forgatni a Bibliát, az nem lehet nem tudatában annak, hogy Isten „üzenete” azért juthat el hozzánk, mert emberi „nyelven” szól. Mit jelent ez? Azt, hogy a Könyvek könyve egy hívő és önmagát kiválasztottnak tudó nép önmeghatározása oly módon, hogy ennek az önképnek mint valóságnak meg kell állnia az Úr előtt, és igaznak kell lennie a zsidóság minden – múlt és eljövendő – nemzedéke szemében is. És ez a meggyőződés teljesedik majd ki a kereszténységben úgy, hogy már nem egyetlen nép, hanem a teljes emberi világ tekintheti magát Istentől megajándékozottnak.
A Szentföld történelmi és földrajzi „határai” a Megváltó feltámadásával spiritualizálódnak, és tágulnak a végtelenségbe. Az Ószövetség földje persze ma is realitás, ám amíg a Krisztus utáni évszázadok zsidó történelme már nem abba a históriai közegbe tartozik, amelyet a próféták megörökítettek, maga a tér továbbra is őrzi a bibliai időt. A tér, amely táj és hely egyszerre. Köveivel, vizeivel, éghajlatával, színeivel, állataival – és növényeivel. A Biblia úgy beszél Isten hatalmáról és kegyelméről, hogy emberi nyelven szól – Róla és a teremtményeiről. Köztük kiemelten az emberekről. Akiknek megvan a maguk történetük, a történeteknek van helyük, és van közegük, az emberek körül ott a tárgyi világ. Ám a Biblia attól is az egyetemes kultúra alapműve, hogy személyei és tárgyai, eseményei, sőt élő meg élettelen természeti szereplői mind jelképes értelmet is hordoznak. Ez persze a Bibliától függetlenül is igaz: ahhoz, hogy az ember megismerje, megértse és magáénak hódíthassa a világot, rákényszerül arra, hogy a jelenségek titkait kutassa. „Templom a természet” – kezdi a szimbolizmus atya-mestere, Baudelaire (akit sajnos nem lehet az istenközeli költészet legnagyobbjai között emlegetni) elhíresült Kapcsolatok című versét, s leírja (magyarul Szabó Lőrinc szavaival): „Jelképek erdején át visz az ember útja”.
Nem tagadom, városi gyerekként is (vagy talán éppen azért?) mindig vonzottak a növény- és állatvilág titkai, a virágok, a fák, az állatok látványa és léte mögötti különös jelentéstartományok, a tényekkel igazolhatók is meg a hiedelmek szépségében fogantak is. És ez csak mélyült attól, hogy jó pár évtizede kertek és könyvek között élhetek. Időjós állatok és növények – emlékszem erre a véletlenül megmaradt kis könyvecskére elemi iskolás korom előttről, milyen kedvvel forgattam A virágok regényét Gabriele Tergittől, hányszor meg hányszor a „Jávorka–Csapodyt”, valahol meg kell lennie a „Rapaicsnak”, vagy itt van ez az Ezerjófű című, zöld kötet Erdélyből a hetvenes évek közepéről, amelyben a népi növénynevek álltak össze hatalmas „össznépi” gyűjtés eredményeként, ebből tudom például, hogy a rezeda egyike a „vénasszonyvirágok”-nak, amelyet a templomban vagy a kapu melletti lócán üldögélve szagolgatnak az öreg mamák. És a kezem ügyében a Magyar irodalmi herbárium, a Petőfi Irodalmi Múzeum 2005-ös nagy kerti „tárlatának” hozadéka: három és fél száz oldalnyi magyar virágvers, „versvirág”. S jó pár közülük a Bibliától is ihletetten. És itt van még közelebb a Keresztyén bibliai lexikon, az újabb magyar református bibliatudomány alapműve (1995), amelyben vagy húsz sűrű oldal rendszerezi a Szentírás növényeit, figyelemmel a használati értékükre és teológiai jelentőségükre.
Az efféle könyveket, mint Fráter Erzsébet műve, az ember csak úgy tudja olvasgatni, ha teljes valójával odafordul. Oly „élvetegül”, hogy alkalmilag már azt sem tudja pontosan, hogy ezt vagy amazt itt olvasta, vagy máshol. Meddig a tárgyi tudás, és honnan az allegória, a rítus meg a szimbólum, hol a „népisme”, és hol hajlunk át az ó- vagy újszövetségi „lelki tudományba”… És persze itt vannak előtted az ókori idők biblikus térképei és a mai idők látványai – az eltűnt erdők cédrusai és tölgyei és a mai idők bámulatos igyekezettel és találékonysággal haszonfölddé „termékenyített” városszéli sivatagjai… Örömmel böngészem a statisztikát, melyből megtudhatjuk, hogy a Károli-bibliában 652-szer esik szó a gabonatermesztésről és 456-szor a szőlőművelésről meg a borról, hogy a füge szó 63-szor íródik le, a datolyapálma meg („méz nélkül”) 37-szer…
De a búza meg a szőlő attól fontos igazán, hogy kenyérként és borként az úri szent vacsorának a megváltó kelléke; hogy miféle üzenetek hordozója a szegény kovásztalan kenyér; hogy a szőlőprés mögött ott kell látnunk a bűneink miatt haragra gerjedő Úristent… S ha kinézek az ablakon, egyszerre látom a hótól lenyomott száraz füvet, és mormolhatom a 103. zsoltárt: „…a halandó embernek napjai hasonlatosak a fűhöz”. S majd ha tavasszal újra dünnyögök fűrésszel a kezemben a hajtani nem óhajtó fügebokor mellett, az jut eszembe, ahogy Jézus megátkozza a terméketlen fát, de az is, amikor egy példabeszédben azt olvassuk, hogy a vincellér haladékot kér a három esztendeje meddő fügefa kivágására gazdájától: „Uram, hagyj békét néki ebben az esztendőben is, mígnem köröskörül megkapálom és megganéjozom, és ha gyümölcsöt terem, jó, ha hol nem, azután vágd ki azt.” (Lukács, 13. 6–9.). És előttem van a fügefára kapaszkodó Zákeus, de még inkább Mikeás próféta, aki az emberhez legméltóbb állapotot így festi: „És kiki mind békességgel nyugoszik az ő szőleje alatt és az ő fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket…” És ez még „csak” a fügéről való tudás, és annak is csak a kezdete…
Csupa tény és csupa talány ez a könyv, hit és bizonyságtétel, lexikon és mesemondás. Sok minden más tanulság mellett arra való lecke, hogy tudatosodjon bennünk: olyanfajta szívós munkára van szükség a biblia nyelvi, teológiai és költői titkainak a megértésére, alkalmilag a megfejtésére, amely leginkább a „hosszútűrésű” mezei munkálkodás velejárója. Mert jó tudnunk, hogy mitől más természeti tárgyként a csipkebokor, mint az „égő csipkebokor”, noha azonos is vele.
Vagy: a Biblia nagyjából huszonöt tüskés növényt említ – vajon melyikből fontak koszorút Krisztus homlokára (koszorút vagy koronát)? És azt sem árt tudnunk humusszal gazdagított kenyerünket majszolva, hogy a kence ama csicseriborsóból készül, amely „sózott abrak”-ként szerepel Ézsaiás könyvében, s hogy miért megfejthetetlen szó és étel a manna. És hát legalább utólag próbáljunk „visszaemlékezni” arra is, hogy miféle fáról ettük a bűn meg a halál gyümölcsét gyanútlan paradicsomkerti időzésünk végén… Áldás, békesség.