Brando zsebkendővel kitömött pofazacskói, kopár, kaktuszokkal és pálmákkal tarkított vulkanikus tájak és szűk sikátorok. Monica Bellucci járása, ahogyan Koltai Lajos kamerája és minden férfi tekintete egyetlen szempárként követi a Maléna című filmben. Maffia, narancsszagolgatás a piacon, imádkozó fekete ruhás öregasszonyok. Ha Szicília kerül szóba, ezek a képek villannak fel. No meg az, hogy a sziget se nem olasz, se nem arab, se nem afrikai, de közben mégis leginkább mindegyik egyszerre.
A görögök még Krisztus előtt a nyolcadik században érkeztek Szicília partjaira, és alapították meg gyarmataikat. Palermót Panormosznak nevezték el, amely nagy kikötőt jelent – a város két folyójának, a Kémoniának és a Papürethosznak a torkolata ugyanis nagy természetes kikötőt alkotott. Pár száz évre rá a római flotta einstandolta, majd némi bizánci uralom után az arabok virágoztatták fel igazán a szigetet: az emírek saját városnegyedet építettek maguknak a régi város és a tengerpart közé.
Speciális adó biztosította mind a keresztények, mind a zsidók szabad letelepedését a városban, ez pedig tovább erősítette a város kereskedelmi kötelékeit. A belső viszályok által meggyengített emirátusba ezután hatoltak be a normannok, akik visszaállították a kereszténységet, és a mecsetek zömét keresztény templommá alakították át, ahogyan a város ma leghíresebb épületét, a katedrálist is.
Giuseppe Garibaldi seregei 1860-ban vonultak be a városba – az ostromot az itt halálos sebet kapott Tüköry Lajos szabadságharcos honvédtiszt vezette –, és itt jelentették be az egyesülést az Olasz Királysággal.
Szicília viszont azóta sem Olaszország, hiába tartozzék is hozzá közigazgatásilag, vagy legyen történetesen Itália legkiterjedtebb régiója. Szicília külön kis ország, melynek lakói kikérik maguknak, ha leolaszozzák őket. Büszkék identitásukra, a boltok és a műhelyek felett cégérrel jelzik, hogy már a nagyapjuk is cannoli süteményt vagy cipőt készített, esetleg kerékpárokat bütykölt ott.
Már a reptérről a város felé menet kis bodegára mázolt No Mafia felirat tűnik fel pontosan ott, ahol merénylők 1992 májusában háromszázötven kiló robbanószerrel aknázták alá az autópályát, és az égbe röpítették Giovanni Falconét, a maffiaellenes harc jeles képviselőjét feleségével és testőreivel együtt. A szicíliaiak nem örülnek, ha a maffiával viccelődik valaki, a városban még sétatúrákat is szerveznek, hogy elmagyarázzák a Cosa Nostra társadalmi hatásait a hollywoodi glamouron túl.
Mégis filmbe illő életképek peregnek le a szemünk előtt minden sarkon: barázdált arcú idős urak kártyáznak a halaspult mögötti udvaron, vagy alkudoznak egy jó rézkilincs fölött a bolhapiacon. Fiatal suhanc kiabál fel barátnőjének a robogóján ülve, mire az ledobja neki a kulcsot az erkélyről. Kóbor macskák napoznak a macskaköveken, idős asszonyok mennek istentiszteletre, az utcán spontán feltűnik egy ünnepi zsoltárokat zengő férfikórus.
A sztereotípiák olykor beigazolódnak: a vonatok másfél órákat késnek, a helyiek hangosak, őrülten vezetnek, és a legszűkebb helyekre is behajtanak motorjukkal, viszont mélyen vallásosak, amit a házak falán megannyi feldíszített kis oltár is jól példáz. Egyáltalán nem beszélnek angolul, és a szerény olasz gagyogásnak is úgy örülnek, mint majom a farkának – és olyan hévvel magyaráznak tovább, mintha mindent értenénk.
A huszonhárom fokban van, aki télikabátban jár, ám a Palermótól keletre fekvő festői kisváros, Cefalú tengerpartján már sokan a tengerben is megmártóznak – a hőmérséklet, ugye, relatív. Kevés turistába lehet botlani, ők is leginkább északról lemerészkedő olaszok, akik tobzódnak az olcsó street food és a pálmafás partok adta örömökben.
A hatalmas szabadtéri piacokon helyiek vásárolnak, élelmiszerboltok alig vannak, minek, ha a piacon minden friss… Minden reggel kicsomagolnak, hangosan csalogatják a vevőket, heccelik egymást, sakkoznak, esznek-isznak.
A szegénység tapintható, a sikátorok házainak málló vakolatáról ordít, hogy lenne mit tenni. Rengeteg a munkanélküli, ám hajléktalanokat és koldusokat szinte egyáltalán nem látni, az emberek pedig kedvesek, és láthatóan jól érzik magukat még akkor is, ha szeméthalom mellett ücsörögnek. Palermo az ellentétek városa, a múlt dicsőségéről árulkodó műemlékek modern lakóházak között állnak – büszkén, de megkopottan.
A múlt és a jelen között feszülő ellentét megrázó. A kiabáló olasz hentes mellett egy arab fűszeres játszik a telefonján, a turistalátványosságokat összekötő sugárútból gettószerű mellékutcák nyílnak, a luxusbolt előtt utcai gagyiárus kínálja a hamisítványokat földre borított pokrócról.