Túlélni címmel jelent meg Soros Tivadar két, eredetileg eszperantó nyelven írt visszaemlékezése (Múlt és Jövő Alapítvány, 2018), amely önmagában is érdekes. De tekintettel arra, hogy a szerző az egyszer nagyszabású tőzsdespekulánsnak, máskor bőkezű filantrópnak nevezett Soros György édesapja, még inkább az. Rögtön érdemes megjegyezni, hogy az első, rövidebb írás, a Szibériai Robinsonok, amely Soros Tivadar szökéséről szól 1920 tavaszán, az első világháborút követő oroszországi zűrzavarban, csak töredékes „előtanulmány” a hosszabb memoár, az Álarcban – Nácivilág Magyarországon megértéséhez.
Az 1930-ban született és 1956 óta az Egyesült Államokban élő Soros György a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve mindmáig meghatározó szerepet játszik szülőhazája történelmének alakításában. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy a „nyitott társadalmakról” vallott nézetei mennyiben függenek össze az 1944 folyamán, a magyar holokauszt alatt átélt élményeivel, illetve azokkal a nézetekkel, amelyeket az eseményekben fontos szerepet játszó apja közvetített a számára.
Kezdjük talán azzal a mondattal, amelyet Soros Pál, György testvére, maga is komoly amerikai karriert befutó építész és üzletember idéz előszavában az édesapjától: „Bármilyen őrült és fenyegető is a világ vagy a társadalom, bármily zordak is a körülmények, az öntudatos ember akkor se kövesse birkaként a többit, hanem nézzen szembe a sorssal, s igyekezzen saját kezébe venni annak irányítását.”
Mennyiben volt érvényes ez a kijelentés a holokauszt viszonyai között? Soros Tivadar, akinek többé-kevésbé sikerült valóra váltania ezt az életbölcsességet, amelyet már az antik filozófusok is hangoztattak, a szerencsés kivételek közé tartozott? Vagy az üldözött zsidók tömegei is követték volna a példáját, csak nem volt hozzá elég bátorságuk?
Meggyőződésem, hogy bár a Schwarz néven született Soros Tivadar valóban kivételes éleslátással rendelkező, tájékozott és gyors döntésekre képes férfiú volt, aki mindent megtett nemcsak a saját családja, de a hozzá segítségért fordulók megmentéséért is, több kivételes tényező tette lehetővé, hogy feltalálja magát az 1944. március 19-i német megszállást követő tragikus körülmények között.
Az ötvenes évei elején járó ügyvéd és üzletember kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal, nyelvismerettel és komoly anyagi forrásokkal rendelkezett, de mégsem számított „prominens” zsidónak, akit a Gestapo a magyar rendőrség közreműködésével napokon belül őrizetbe vett. A Sztójay-kormány kinevezését követő első hetek zűrzavarában maga is az Eichmann által kinevezett Zsidó Tanáccsal keresett kapcsolatot, összeköttetései révén „helyezte el” kerékpáros futárnak kisebbik fiát, Gyurit, aki a Rökk Szilárd utcai rabbiképzőben felállított internálótáborba szóló „behívóleveleket” kézbesített a „prominensek” listáján szereplőknek.
Tivadar csak később döbbent rá arra, hogy az internálótáborból Kistarcsán keresztül Auschwitzba vezet a foglyok útja, akkor megtiltotta Gyurinak, hogy tovább futárkodjon. Ekkor fiát egy jóindulatú sváb tisztviselő gondjaira bízta, aki magával vitte őt az elkobzott zsidó birtokok felméréséhez. A serdülő Soros Györgynek ezek a „megbízásai” azonban legföljebb egy-két hétig tartottak, és semmilyen etikai problémát nem vetnek fel.
Soros Tivadar szerencséje volt, hogy bár az újonnan hozott törvények eltiltották az ügyvédi hivatása gyakorlásától, értékes belvárosi ingatlanok kezelőjeként továbbra is működhetett, és ebből komoly bevételei származtak. Megmaradt kapcsolatai révén több tucat búvóhelyet szerzett, ahol először családtagjait helyezte el, de a hozzá forduló távolabbi rokonokon, ismerősökön is segített. Az elsők között szerzett és adott el hamis papírokat, és az innen származó jövedelmet a mentés céljaira fordította. Vakmerően közlekedett, családtagjait egy ideig vidéken helyezte el – de Nyíregyházán élő testvérét és annak családját így sem sikerült megmentenie a gettótól és a deportálástól.
Nem az okoz gondot, amit Soros Tivadar a tragikus 1944-es év folyamán csinált, hanem a következtetések, amelyeket a „kalandjaiból” levont. Fejtegetései a holokauszt idején alapot nyújtottak vakmerő mentőakcióihoz, de normális viszonyok között igencsak vitatható az igazságuk.
„Régóta játszottam azzal a gondolattal, hogy írok egy könyvet ilyen címmel: Mindenki felelős: gondolatok az államközi jog reformjáról. Véleményem szerint addig nem lesz egészséges a nemzetközi élet, amíg nem változik meg a mostani felfogás az államok szuverenitásáról. A szédítő technikai fejlődés elavulttá és tarthatatlanná tette az alapos revízióra szoruló mostani felfogást. Határt kellene szabni a nemzetállamok korlátlan hatalmának. A törvények egyes erkölcsi szabályokat formába öntenek ugyan, de az igazságosság bizonyos alapelveit egyetlen államnak sem volna szabad semmibe vennie. Ha egy állam alapvető emberi jogokat sért, akkor más államoknak legyen nemcsak joguk, hanem kötelességük is beavatkozni emennek a belügyeibe.”
Jogos a kérdés: ha az ENSZ és az Európai Unió nem képes ezekben az ügyekben dönteni és a döntéseit végrehajtani, milyen új intézmény, illetve autoritás álljon az államok felett?
Soros Tivadar, a törvénytisztelő, ugyanakkor vakmerő eszperantista ügyvéd egyedül és öntörvényűen vitte véghez mentőakcióit, vette fel a harcot a nácikkal és a nyilasokkal – anélkül, hogy szövetségeseket keresett volna. Jellemző, hogy bár értesült a politikai élet alakulásáról, s tudhatott arról, hogy az egyházak, külföldi diplomaták, illegalitásba vonult politikusok fellépnek a zsidók érdekében, sőt egyes személyiségek Horthy környezetéből is szereznek mentesítéseket, ezekkel a körökkel nem keresett kapcsolatot: „magányos lovagként” küzdött, egészen a felszabadulásig. Saját eszméihez tartotta magát, aki úgy vállalt szolidaritást a zsidókkal, hogy önmagát soha nem tartotta annak.
Az ellentmondásos helyzetet és felfogását fia, György is örökölte. Ennek figyelembevételével vitatkozom Kőbányai Jánossal, aki a kötet utószavában a Soros György elleni propagandakampánynak egyértelműen antiszemita tendenciát tulajdonít. Ezt írja ugyanis: „Ha a múltfeldolgozás végbement volna valamilyen stádiumig – amely éppen a holokauszt után született nemzedékek feladata –, nem boríthatták volna el az országot egy idős holokauszt-túlélő képmásai a magyar létezésre törő Sátán szimbólumaként. Ha másért nem, már csak ezért sem. És nem azért, unalomig ismétlendő, mert ez antiszemita gesztus (s ebből a szempontból mindegy, hogy rendre antiszemita reakciókat vált ki), hanem mert emberellenes.”
Magyarországon – annak ellenére, hogy az idei választások előtt az óriásplakátokon úton-útfélen feltűnt Soros György arcképe – nem szaporodtak el a zsidók elleni szóbeli és tettleges inzultusok, valójában nem támadt feszültség az együttélésben úgy, mint például Nagy-Britanniában vagy Franciaországban. Vagyis a közel-keleti és az afrikai bevándorlók elleni kampány nem szabadította ki a szellemet a palackból.