Nem szivárogtatok ki nagy titkot, ha elmondom, hogy szombati Lugas-beli cikkeimet legkésőbb hétfőn szoktam elküldeni szerkesztő barátomnak; teszem ezt a Magyar Idők megalapítása óta, nemhogy „kihagyás”, de még egy-két napos „csúszás” nélkül is. Nem hivalkodom ezzel, ha rend, legyen rend, csak arra akarok utalni, hogy egy cikk megírása és megjelenése között olykor egy hét is eltelhet.
A publicisztika, azaz a hírlapi politikai reflexió a „másnap” műfaja, a mindenkori holnapé, hogy azután holnapután el is felejtődjék, más témáknak, ügyeknek, eseteknek adva át a helyet. Én ezt felmértem, és – mondhatni – készséggel tudomásul vettem, amikor 2015. szeptember legelején csatlakoztam azokhoz, akik a Lugast megalapították, és azóta szerkesztik meg írják. Erre, ha szabad még egy-két mondat erejéig ezt a személyes „vonatkozást” szálazgatnom, két okom volt. Az egyik személyes: az utóbbi harminc évemet, mondhatni, kitöltötte a folyamatos hírlapi politizálás.
Afféle „véleménycikkek” százait közöltem napi- és hetilapokban, de egyéb más fórumokon is. Nemritkán lapvezetőként, ami nemcsak azt jelenti, hogy senki sem szólhatott bele, miről mit mondok, hanem azt is, hogy a „lapzárta” kőbe vésett parancsát is néha áthághattam – ha úgy véltem, nem foszthatom meg a holnap reggeli olvasót indulatos mondataimtól. Azonnal. Azon melegében. Nos, ezt kissé megelégeltem, nem mintha olykor nem lett volna kedvem… azon melegében…
De volt itt egy ennél sokkal fontosabb motívum is. 2015-ben vált mély meggyőződésemmé, hogy az az országvezetési gyakorlat, amely 2010-ben példátlan felhatalmazást kapott a választópolgároktól, ekkorra felismerhető nemzetépítő politikává vált. Úgy véltem, hogy a közvetlen államcsőd elhárítása után és a hatalmi morál mélypontját elérve a magyar bel- és külpolitika feladatkörei a belátható jövőben józan kormányzati elkötelezettséggel és szakértelemmel kezelhetők, nem várhatók olyan válságok, amelyek az ellenzék mozgásterét szélesítenék, kormányzati kényszerlépéseket követelnének, azaz – esetleg – igényelhetnék az én napi felszólamlásaimat. Végre eljön-eljött az építés ideje, és a bizalom azt a távlatot is sugalmazta, hogy az életkörülmények javulása magával hozhatja hazánk szellemi és morális gazdagodását.
Ezért úgy véltem: a Lugas magazinban van bizonyos jogosultsága egy olyan tematikának, amely a hagyományos magyar nemzetpolitika összetevőit, a századok átörökítette értékeinket vizsgálgatná – a szívünknek oly kedves „magyar kódot”; kimondva-kimondatlanul szemben állva korunk egyre kíméletlenebb globalizációs erőszakosságaival, s mindezt pár lépéssel hátrébb a mindennapi politikumtól. Ugyanakkor – ez utólag megbocsáthatatlannak tartható – én sem érzékeltem a valós súlyát (és távlatait!) annak a migránsinváziónak, amely ekkortájt szinte felszámolta Európa belső határait.
Dermedten észlelem most, hogy amikor első cikkem megjelent – Képek árnyéka, Csontváry és a magyar mitológia –, éppen azon a napon, 2015. szeptember 5-én löttyintett a német kancellár újabb hordónyi olajat a tűzre Európa alá, mondván: „a politikai menedékjogra jogosultak befogadásának nincs felső határa”. Magyarország és Belső-Európa déli határával mit sem törődve… Meg általában az európai múlttal és jövővel.
Többnapos tűnődés után nagypénteken fogtam hozzá ehhez a cikkhez, hogy húsvét hétfőjén elküldhessem a szerkesztőségbe – egy pillanatra sem feledve, hogy mindössze egy nappal azelőtt lesz megjelenendő, hogy Magyarország polgárai megválasztják az új parlamentet. Immár nyolcadik alkalommal. Ám úgy lehet, soha ekkora kihívással nem nézett szembe az új Magyarország. Mint hajdani MDF-alapító nem osztom azt az újabb keletű vélekedést, mely azt sugallja, hogy az „igazi” rendszerváltozás kezdő pillanata 2010. Nem: ennek a dátumaként maradjon csak meg 1990. Ámde.
Az a tény legalább ennyire biztos, lassan már a történelem távlatosságától – vagy csak a reménytől? – szavatolva, hogy az első húsz év volt az, amikorra befejeződött, új históriai szakaszt nyitván a nemzeti lét szerkezetének a teljes átalakulása. Visszaesésekkel, súlyos mulasztásokkal, jóvátehetetlen hibákkal, elemi geopolitikai tényeket nagy lassan tudomásul véve.
És erről szólva nem hagyható említetlenül, hogy a választók – szeszélyből, önpusztító büntetésként, nosztalgiából, önző irigységből, manipulációnak kiszolgáltatva stb. – többször is „visszaszavazták” a hatalomba a „pártállam örököseit”, és szó nélkül tűrték, hogy a hajdani keleti és az újabb nyugatias globalizáció képviselői förtelmes násztáncot járjanak a Hegyeshalom és Csap közötti jobb sorsra érdemes térségen.
Három kormányzati cikluson, azaz több mint egy évtizeden át… És tudomásul vették, hogy ezt a restaurációt két – egyaránt nemzetellenes – törekvés jellemzi és mozgatja: az egyik az így-úgy konvertált és így-úgy megtartott gazdasági hatalmuk véglegesítése és ennek érdekében a feltétlen engedelmeskedés a „nemzetközi” gazdasági ukázoknak, másrészt a teljes behódolás a liberális „nemzetfölötti” elit társadalompolitikai rabulisztikájának.
Hét választásnak voltam részvevője. Onnan kezdve, hogy a Bem téren ünnepeltük az MDF-et, magunkat unokaöcséimmel 1990 tavaszán azon át, hogy négy évre rá az MTI-ben ülök a számítógép előtt, és mind dermedtebben figyelem a beérkező eredményeket, fél szemmel látva a „kollégák” gúnyos vigyorgását, aztán…, aztán 2006-ban Újpesten a MEO-ban (REKK-ben?), ahogy mindenki az ekkorra már lezüllesztett MDF-nek kénytelen drukkolni…, majd az „eredményváró” a Bálnában 2010-ben és 2014-ben…, ahova idén is készülök, hogy… Az elképesztő tömeggyűlések, a bukások, a kényszerű kompromisszumok, az árulások és a nagy eredményváró együttlétek eufóriája…
Minden jel arra mutatott tehát, hogy 2010-re megszűnt az a „váltópárti” politikai erő, amely – legalábbis elvileg – alternatíváját nyújthatta volna a konzervatív-nemzeti politikának. És most mégis azzal a fenyegetéssel kell számolnunk, hogy formálódóban egy olyasféle „revans”- vagy „protest”-hangulat, amely képes politikai erővé válni. Az okok több mint köztudottak: egy előre – lényegében és rövid távra – kalkulálhatatlan világválság nálunk is lecsapódó következménye ez, amely megtalálja a maga ügynökeit kívül is, belül is.
És nem a parlamentáris demokrácia és a nemzetépítő igényrendszer keretei között. Hanem a teljes gátlástalanság jegyében. Olyan hatalmi erőrendszer épült fel alig-alig észlelhető következetességgel, amely bevallottan nem törekszik „szakszerű” változtatásokra az államvezetés terén. Se erejük, se igényük, se hozzáértésük. Amit tudnak: fekete gyűlöletbe borítani az országot. Mi az tehát, ami az építéssel szemben áll? A rombolás. A semmire tekintettel nem lévő, a következményekkel nem számoló pusztítása a fennállónak. És nem csak Magyarországon. Ez a tét.
Számomra ma – a nagyhéten és a nagyhét utáni napokban – ez a „nemzeti kód”. A húsvétvasárnapi istentisztelet végén először a Himnuszt énekeltük el – „Nyújts feléje…”. Végül meg Händel győzelmi kórusát. Ez a Júdás Makkabeus-oratóriumból való, amely a szírektől visszafoglalt Jeruzsálem örömünnepét zengi. A záró strófa így kezdődik: „Mért félne szívem?”