Lefejezett holttestek, élve elégetett emberek, kivágott szívek, megcsonkított tetemek, levágott végtagok hevertek szerteszét, amikor a brazil különleges osztagok az utóbbi három börtönlázadás helyszínére behatoltak. Ők már sok mindent láttak, de elmondásuk szerint ez maga lehetett a pokol. Januárban az északi országrészben tört ki a három börtönlázadás. A hónap elején 15 órára foglyok uralma alá került a manausi börtön, itt 56-an haltak meg. Ezt követően az Amazonas vidékén, Roraima tartomány egyik börtönében 33 foglyot mészároltak le.
A rabok közt a hónap közepén Alcacuzban törtek ki heves összecsapások, amelyekben 26-an vesztették életüket. Ha ehhez hozzávesszük az előző fél év börtönlázadásait, akkor az áldozatok száma bőven meghaladta a kétszázat. A lázadók az első esetben a látogatók közül még túszokat is ejtettek, de mint kiderült, a raboknak különösebb követelésük nem volt, egyedül azt kérték, hogy a bevonuló rendőrök ne bántsák őket. A három lázadás mögött egyértelmű volt a szándék: a rivális bandának akartak üzenni a kegyetlen mészárlással.
Ezekért a borzalmakért két bűnbanda, az Északi Család, a Família do Norte, az FDN és a Főváros Első Kommandója, a São Pauló-i székhelyű PCC a felelős. A hetvenes-nyolcvanas években mindkét csoportosulás börtönben született, ugyanis az épp büntetésüket töltő vezérek innen irányították a bandájukat, mint ahogy ezt mostanáig teszik. Dél-Amerikában a katasztrofális börtönviszonyok miatt gyakoriak a lázadások, de az összecsapások Brazíliában különösen véresek. 1992-ben São Paulo egyik börtönében 111 rab halt meg a lincselések során.
Az Északi Család és a Főváros Első Kommandója tagjai azóta sem kedvelik egymást, rendszeresek közöttük az összezördülések. A beszámolók szerint a mostani lefejezésekben „családtagok” jártak az élen az egyik szövetséges bandával, a Comando Vermelhóval, amely Rio de Janeiróban és környékén különösen befolyásos.
Volt előzménye is a mostani bosszúnak. Tavaly júniusban gengszterfilmekbe illő jelenet során a paraguayi határ túloldalán egy állig felfegyverzett PCC-kommandó meggyilkolta
Jorge Rafaat Toumani drogbárót, aki a rivális bandákhoz kötődött. Októberben az említett három lázadáshoz hasonló jelenetek zajlottak le a brazil Rondônia tartomány egyik börtönében, ott 33-an haltak meg. Ezek az összecsapások Brazília északi részén törtek ki, amely olyan államokkal határos, mint Kolumbia, Bolívia, Peru, a kokaintermelésben világelső három ország.
A brazil szervezett bűnözés kiharcolta magának a szerepet, amely nélkülözhetetlenné teszi a kábítószer-szállításban, valóságos központja lett a dél-amerikai narkókereskedelemnek. Az atlanti-óceáni kikötőkben rakodják hajókra a drogot, amelyek Afrika partjai felé veszik az irányt, innen pedig a sivatagon keresztül Európa a cél. A forgalmukról még becslések sem láttak napvilágot, de elég jelentős lehet, ha az országon átmenő útvonalak ellenőrzéséért ilyen vérengzéseket hajtanak végre. Mint a mexikói drogkartellek, amelyek istent és embert sem ismernek, ha a cél az anyag Egyesült Államokba juttatása.
A brazil börtönök barbarizmusban felveszik a versenyt bármilyen nációval. Elég egy kintről jövő telefonhívás, és már készülnek a vetélytárs banda lemészárlására.
A hatóságok nem veszik komolyan az erre utaló jeleket, sőt félrefordítják a fejüket, ha ilyen összecsapás kialakulni látszik. A fegyőrök velejükig korruptak, bármilyen raboknak nyújtott kedvezményért tartják a markukat. Aki egy ideig nem megvehető, a bűnözők annak is megtalálják a gyengéjét, például megmutatnak neki a családjáról egy képet a lakhelyük pontos címével. Rajta áll: vagy együttműködik, vagy a családtagjainak lesz bántódásuk.
A dél-amerikai börtönviszonyok köszönő viszonyban sincsenek az európaival. A rabok mobiltelefonnal járnak. Közülük a fejeseknek egész testőrségük van, ők tűzfegyverrel rendelkeznek, volt, hogy Kalasnyikovokat találtak raboknál. Évekkel ezelőtt járta egy történet egy paraguayi drogbáróról, aki havi ötezer dollárért „bérelt” a börtönben egy háromszobás „rezidenciát” konyhával és szalonnal, természetesen lapos tévével, hifitoronnyal felszerelve. „Hölgyvendégei” bármikor meglátogathatták őt, és alkalmanként ő is kijárt a fegyintézetből. Ilyen állapotok között kész öröm rabnak lenni. Amikor ez az eset kitudódott, az igazságügy-miniszter kemény vizsgálatot rendelt el, amelyben kivizsgálták, hogy miként romlottak le ennyire a börtönviszonyok.
Ám ilyen körülmények nem járnak minden rabnak. Mindenhol a túlzsúfoltság a jellemző, Brazíliában is ez a helyzet. Miközben az elmúlt húsz évben a lakosság lélekszáma harmadával nőtt, jelenleg 200 millió felett van, addig a börtönlakók száma 380 százalékkal lett több, tavaly elérte a 620 ezres szintet. Hogy elfogadható életet biztosítsanak a rácsokon belül, ahhoz negyedmillió férőhely hiányzik. Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország után Brazília rendelkezik a legnagyobb börtöntársadalommal. Van, ahol órákat kell várni egy felszabaduló WC-re, van olyan hely is, ahol rabok a fekvőhelyért is sorban állnak. Ilyen körülmények közt vajon miként lehet a társadalomba való visszailleszkedésről beszélni? Az országban halálbüntetés nincs.
A rabok hatvan százaléka visszaeső bűnöző. Míg tíz évvel ezelőtt a bebörtönzöttek 12 százaléka követett el kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményt, mára minden negyedik ellen ez a vád. A börtönhatóságok korábban nem törődtek azzal, hogy ki melyik bandához tartozik, eddig jól összekeverték őket, hogy a feszültséget is növeljék. Most már igyekeznek külön szárnyakban elhelyezni őket, de a jelek szerint ez sem segít. Talán ha külön börtönökben kapnának „szállást”, az némileg segítene elkerülni az ilyen leszámolásokat. Természetesen a januári vérengzések óta a kormány megígérte, hogy jelentős forrásokat szabadít fel büntetés-végrehajtási intézetek építésére. A brazil sajtó utánaszámolt ennek: a bejelentett intézkedések kevesebb mint egy százalékát oldanák meg a túlzsúfoltságnak.
Az igazságszolgáltatás is tehetetlen a felhalmozódott ügyekkel. A kisebb súlyúakban egyre gyakrabban alkalmaznak alternatív büntetéseket, amolyan ejnye-bejnyét a bűnözők elítélésekor. Ennek az a veszélye, hogy a kisebb stiklikért az elkövetők büntetlenséget élvezhetnek. Egy São Pauló-i védőügyvéd tartja a brazil rekordot, neki 2500 bűnpere zajlik a bíróságon. A közelmúltban megdöbbentő adatot közölt a bűnözés mértékéről az egyik brazil emberjogi szervezet: Brazíliában 2011 és 2015 között, azaz négy év alatt mintegy 300 ezer ember halt meg erőszakos cselekménytől, szándékos gyilkosságtól vagy halállal végződő rablástól. Ez több, mint az ugyanebben az időszakban a polgárháborús Szíriában elhunytak száma! Igaz, sokszorosa a brazil lakosság a szíriainak, de itt mégis papíron béke honol, nem pedig testvérháború szedi áldozatait. A latin-amerikai országban 2015-ben majd hatvanezer gyilkosság történt: napjában 160, kilencpercenként egy.
A jelentés kitér a rendőrség brutalitására is, ugyanis a lakosság kimondottan fél attól a magatartástól, amely nem bánik kesztyűs kézzel a bűnözőkkel, de a véletlenül odakeveredett ártatlanokkal sem. Átlagban napjában kilenc személy hal meg rendfenntartók golyójától, 2015-ben 3345 volt a számuk. De van ennek egy másik oldala is: ezek a biztonsági szervek tavalyelőtt majd 400 rendőrt veszítettek, közülük alig több, mint száz volt szolgálatban. Nyilvánvalóan a bűnözők bosszújáról lehet szó, amikor szolgálaton kívüli hatósági személyeket gyilkolnak. Lehet-e csodálkozni azon a mentalitáson, hogy a brazil rendőrök először lőnek, és csak utána kérdeznek?
Az egykor szebb napokat látott Brazília nemcsak gazdasági és politikai válságban van, hanem a háttérben fenyegető társadalmi problémák gyülekeznek. Tavaly az olimpiával jól el tudták fedni a készülődő robbanást. De vajon meddig tart ki ez a trükk?