Újabb felvonásához érkezett a tavaly szeptember óta tartó német politikai dráma. Az első felvonás azzal zárult, hogy az addigi kormánypártok drasztikus veszteségeket szenvedtek el a választásokon: a bajor kormánypárt, a CSU mintegy 10 százalékot, az Angela Merkel kancellár vezette CDU 9 százalékot, a Martin Schulz vezette szociáldemokraták pedig 5 százalékot.
Érdekes fejleménye volt a választások másnapjának, hogy Merkel megünnepelte azt a győzelmet, amely a valóságban vereség volt, az SPD pedig, amely meghirdette a választásokon a győzelmet, és bejelentette, hogy Schulz kancellár mellett Merkel miniszterként beléphet a szociáldemokraták vezette kormányba, a vereség hatására egyértelművé tette, hogy a nagykoalíció nem folytatódik, és Schulz soha nem lesz hajlandó egy Merkel vezette kormányban szerepelni.
Ezen tények után egyetlen lehetőség maradt – figyelembe véve, hogy az AfD-vel, az új szélsőjobboldali párttal senki nem volt hajlandó összefogni, s e párt lett egyébként a konzervatív és a szociáldemokrata párt után a harmadik legnagyobb parlamenti erő. Létre kellett hozni a CDU/CSU-ból, a Liberális Pártból és a Zöldekből a pártok színeivel megegyező Jamaica-koalíciót.
Több hónapos tárgyalás után a 24. órában a liberálisok – hasonlóan ahhoz, amit oly gyakran megcsináltak 1945 után – felálltak a tárgyalóasztaltól, és bejelentették, hogy amíg Merkel lesz a kancellár, addig nem hajlandók a koalícióra. A Zöldek ezek után nem lettek és lehettek kormányzati tényezők, és a párt mindkét vezetője lemondott.
Merkel számára három, egyaránt vitatható megoldás maradt. Kisebbségi kormány, amely elképzelhetetlen Európa vezető hatalmánál; új választások kiírása, amely a felmérések szerint semmiféle érdemi változást, elmozdulást nem hozna az erőviszonyokban; vagy pedig a tárgyalások felvétele azzal a szociáldemokrata párttal, amely a választási vereség után a sebeit nyalogatva ellenzéki szerepre készült.
Merkelnek nagy segítséget adott Steinmeier korábbi szociáldemokrata külügyminiszter, államfő, aki kiállt a nagykoalíció mellett, és mindent megtett, hogy erre a szociáldemokrata párt elnökét, a vereségért másokat hibáztató Schulzot rávegye. Így került sor arra a tárgyalássorozatra, melynek végén előbb 28 oldalas, majd 177 oldalas dokumentumban a felek komoly kompromisszumok árán megállapodtak az együttműködésben.
A helyzet kísértetiesen hasonlított az 1966-oshoz. Amikor létrejött az első nagykoalíció Németországban, amelyben az akkori Liberális Pártnak szintén nem kis szerepe volt, az SPD tagsága óriási viták után 57 százalékkal megszavazta a nagykoalíciót, magyarul az együttműködést a konzervatív pártokkal.
Jelenleg ez az eredmény 56 százalék volt. A fő ellenzők 1966-ban és 2018-ban egyaránt az Ifjú Szocialisták, a Juso-k voltak. Akkor alkancellár és külügyminiszter a későbbi kancellár, a Nobel-békedíjas Willy Brandt lett. Most Schulz óriási viharokat kavarva lemondott SPD-elnöki pozíciójáról, elvállalta a külügyminiszterséget, nem lett alkancellár, de kifúrta a külügyminiszteri székből az SPD korábbi elnökét, Sigmar Gabrielt.
E lépés óriási viharokat keltett. Az SPD észak-rajna‒vesztfáliai szervezete bejelentette, hogy vagy azonnal visszalép Schulz a külügyminiszteri megbízatásából, vagy leszavazzák a nagykoalíciót.
Schulz üstökösként tűnt fel az SPD-ben. Gabriel, aki Willy Brandt után a leghosszabb ideig volt a párt elnöke, lemondott, és átadta posztját Schulznak. A megállapodás része volt, hogy ő maradhat továbbra is a külügyminiszter. Ezt a megállapodást rúgta fel az új pártelnök. Gabriel keserűen jegyezte meg, hogy az adott szó, úgy látszik, már nem szent.
Schulzot 2017. január 24-én 100 százalékkal választották meg pártelnöknek, Gabriel utódjának. Ősszel még mindig 82 százalékkal hosszabbították meg. Most lemondott a párt elnökségéről, mert bármi áron külügyminiszter akart lenni. Még 2017 decemberében is arról beszélt, hogy megújítja az SPD-t. Most otthagyta a pártot. A ránehezedő nyomás hatására két nappal azután, hogy elvállalta, lemondott a külügyminiszteri pozícióról.
Mindenki fellélegzett. Az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a nyolc általánost végzett politikusnak túl nagy volt mindkét kabát. A pártelnöki és a külügyminiszteri is. Arról viszont vita folyik, hogy mindez mit jelent Merkelnek. Schulz tárgyalta végig a nagykoalíciós tárgyalásokat, gyengítette meg Merkelt, majd ő maga megbukott. Ki tudja-e tölteni a következő ciklust a kancellár? Megkapja-e a maradék három és fél évet Merkel, és bevonul-e a német történelem nagy kancellárjai, Adenauer és Kohl mellé? Az utóbbi lehetetlenné tételében egyébként éppen Merkel játszotta a főszerepet.
Ahhoz, hogy a kormány elkezdhesse tevékenységét, szükséges a pártok hozzájárulása. A CSU fogadta el először az együttműködést, mivel ez azt jelentette, hogy az eddigi pártelnök és tartományi miniszterelnök, a 69 éves Horst Seehofer elmegy Münchenből Berlinbe, ahol ugyan az egyik legfontosabb minisztériumot, a belügyit kapja meg, de a CSU-n belüli megállapodásnak megfelelően csak egy ciklusig marad pártelnök, és a tartományi miniszterelnöki pozíciót átadja nála jóval fiatalabb riválisának.
A CDU-ban az ifjúsági szervezet, hasonlóan az SPD-hez, fellázadt saját pártelnöke ellen. Kifogásolták, hogy a kormányzat szintjén nem ment végbe a fiatalítás, és a konzervatív pártok túl nagy árat fizettek a szociáldemokratáknak az együttműködésért. Komoly vitát váltott ki az is, hogy miért kapták meg a szociáldemokraták a külügyminisztérium mellett még a pénzügyi tárcát is. Merkel meggyengült, de minden probléma ellenére a CDU készen áll a nagykoalícióra.
A szociáldemokratáknál a helyzet ennél összetettebb.
A párt 450 ezer fős tagságának kell szavaznia, hogy elfogadják-e a nagykoalíciót. Figyelembe véve, hogy a szeptemberi szociáldemokrata állítás még a győzelem volt, utána, hogy semmiképpen sem lesz nagykoalíció, majd az, hogy Schulz nem hajlandó belépni a kormányba, majd az, hogy a pártelnök lemond, átadja helyét Nahlesnek, és gyakorlatilag megfúrja elődjét, Gabrielt, aztán a miniszteri megbízatásról is lemond. Ez bő négy hónap alatt kicsit soknak tűnik.
Közben az Ifjú Szocialisták mindent megtesznek, hogy a szavazáson a „nem” kerüljön ki győztesen. Az rendkívül érdekes elméleti kérdés, hogy joga van-e egy 450 ezer fős kisebbségnek, amely kevesebb, mint a felnőtt lakosság egy százaléka, eldönteni Németország jövőjét.
Tény, hogy Schulz távozásával megnövekedett a valószínűsége a nagykoalíciónak. Ugyanakkor távozik a politikai színtérről egy olyan demagóg szereplő, aki után kevés pozitívumot fog feljegyezni a történelem.
A CDU rendkívüli kongresszusa február 26-án fog összeülni, hogy döntsön a nagykoalícióról. Merkel szemére vetik, hogy nincsenek a miniszterek között kritikus hangok, hogy nincsen egyetlen keletnémet sem, hogy kiemelt téma a digitalizáció, de ennek se felelőse, se szakértője nincsen a kormányban.
A tervezet szerint a CDU és az SPD hat-hat, míg a CSU két miniszteri tárcát kap.
Többen felvetették, hogy Merkel politikája a néppárt végének a kezdete. Bonyolítja a helyzetet, hogy az SPD főtitkára azt mondta: ha még fél napig tartottak volna a tárgyalások a nagykoalícióról, akkor a kancellári szék is az övék lenne.
Ezzel együtt a CDU emberi számítások szerint meg fogja szavazni a nagykoalíciót. Merkel bejelentette, hogy négy évig szeretne maradni. Az egyetlen kérdőjel most már csak a 450 ezer fős szociáldemokrata párt szavazata lehet.