Gerő László a kádári Magyarország legismertebb kereskedelmi vállalatának, az Interagnak az alapítója és sokáig vezetője volt, de története korántsem mindennapi. Múltjában hemzsegnek az akciófilmbe illő titkosszolgálati játszmák, váratlan fordulatok.
Gerő Lászlóról mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a titkosszolgálat azon tisztjei közé tartozott, akik feltehetően közvetlenül is dolgoztak a szovjet szerveknek. A két világháború között öt évet töltött a sztálini birodalomban, és hazaérkezése után sem szakadt meg a kapcsolata a szovjetekkel, hiszen 1945-ben a Péter Gábor által megszervezett politikai rendőrség kötelékébe kerülve az itt működő szovjet tisztek mellett teljesített szolgálatot: „A felszabadulás után rövid ideig a PRO-n [Politikai Rendészeti Osztály] dolgoztam, mindaddig, amíg a szovjet tanácsadók el nem utaztak” – vallja önéletrajzában.
A szovjet tanácsadók ugyan nem utaztak el, „ideiglenesen” egészen a rendszerváltásig itt állomásoztak, Gerő azonban új helyre került: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, illetve különböző szovjet gazdasági érdekeltségek és katonai szervek alkalmazásában állt, és titkos akciók lebonyolításában is szerepet vállalt. 1950-ben például egy közúti baleset okozásáért került átmenetileg börtönbe feltehetően azért, mert a gázolásnak álcázott likvidálási akció közben dekonspirálódott, és az operatív érdek védelmében kénytelenek voltak őt bíróság elé állítani.
Szabadulása után különböző vállalatoknál dolgozott, állítása szerint polgári alkalmazottként, de a forradalom napjaiban végig a Belügyminisztérium központi épületében tartózkodott, az objektum védelme során meg is sebesült, „helytállásáért” később kitüntették. Civilként mi keresnivalója lett volna a BM-ben a legkritikusabb napokban?
Nyilván semmi, komoly okunk van tehát azt feltételezni, hogy folyamatosan kapcsolatban állt az állambiztonsággal, karrierje azonban csak a forradalom után kezdett meredeken felfelé ívelni. 1957-ben külkereskedelmi területre helyezték, és egy kereskedelmi közvetítéssel foglalkozó vállalat megszervezésébe fogott, amely akkor vált igazán eredményessé, amikor a hatvanas évek közepén elnyerte a Shell kizárólagos magyarországi képviseletét.
A megtiszteltetésért Gerő alaposan megdolgozott, ugyanis erőteljes lobbitevékenységbe kezdett a dieldrin és aldrin vegyi anyagok magyarországi alkalmazása mellett. E két súlyosan mérgező vegyületet rovarirtó szerként alkalmazták a második világháború alatt és után, azonban a hatvanas évekre már kiderült, hogy használata beláthatatlan következményekkel jár a környezetre és az emberi szervezetre egyaránt. Több nyugati országban be is tiltották használatát, Gerő azonban hosszú értekezésekben fejtette ki a minisztérium döntéshozói számára, miért kell figyelmen kívül hagyni a szerinte megalapozatlan aggodalmakat, és növényvédő szerként alkalmazni a vegyszert.
Lelkesedésének magyarázatát ott kell keresnünk, hogy a fent említett két vegyület előállítója a Shell vállalat volt, amely cég újabb piacokat keresett a Nyugaton már kiszorulóban lévő termékének, és Gerő vállalta a Shell érdekeinek képviseletét Magyarországon. A vegyszerek rendkívül drágák voltak, ezért a magyar vegyipar már egy ideje kísérletezett az előállításukkal, de nem ismerték a szükséges technológiát, így sorozatosan kudarcba fulladtak a próbálkozások.
Külön titkosszolgálati akciót is indítottak a megfelelő gyártási technológia kipuhatolásáért, amelynek megszervezésében Gerőre támaszkodtak. Az akció meghiúsult ugyan, azonban a multinacionális céggel való kapcsolat megmaradt, és a Shell az 1960-as évek közepén beléphetett a magyar piacra. A DDT nevű rovarirtó szer még évekig mérgezte a magyar földeket. A Shell kizárólagos képviselője az Interag lett, amely ennek köszönhetően mamutvállalattá nőtt: „Az 1966-ban 50 fővel dolgozó és mintegy 20 milliós állóeszközzel rendelkező ügynöki vállalat Gerő elvtárs vezetésével az elmúlt 10 év alatt ezer fős nagyvállalattá fejlődött, amelynek 1975. évi forgalma 2 milliárd forint volt” – olvashatjuk a Külkereskedelmi Minisztérium jelentését.
Gerő ellen 1961-ben elfogatóparancsot adtak ki Nyugat-Európában: egy nagy vihart kavart emberrablási ügy miatt üldözte őt a hatóság.
Ő szervezte meg és hajtotta végre Ábrányi Aurél hazarablását. Ábrányi Aurél újságírót 1948-ban egy sikertelen „disszidálási” kísérlet után a Katonapolitikai Osztály beszervezte, és Bécsbe telepítette.
Ábrányi a szabad világban azonnal jelentkezett a nyugati titkosszolgálatoknál, innentől kezdve a francia és az amerikai hírszerzésnek dolgozott, és kémhálózatot szervezett itthon maradt barátai, ismerősei között, miközben hivatalosan a Szabad Európa Rádió bécsi tudósítója volt. Miután az állambiztonság ráébredt Ábrányi „hűtlenségére”, felszámolta az itthon lévő hálózatát, és 1956 nyarán bíróság elé állította tagjait. Innentől kezdve Ábrányi első számú ellenségnek számított, és 1961. október 12-én – Gerő László közreműködésével – elrabolták, és szőnyegbe csavarva szállították haza Bécsből egy kocsi csomagtartójában. Tizenöt év fegyházbüntetésre ítélték, azonban szabadulása után nyomtalanul eltűnt, máig tisztázatlan, mi történt vele, feltételezhető, hogy a magyar vagy a szovjet titkosszolgálat kivégezte. Az 1961-es emberrablás ügyében nyomozó osztrák hatóságok bizonyítékot találtak Gerő ellen, ezért adták ki az elfogatóparancsot, amely még a nyolcvanas években is hatályban volt.
Gerő Lászlót 1967-ben SZT- [szigorúan titkos] tiszti állományba helyezték, és 10. számú r. százados, illetve D–144-es fedőszámmal újra a politikai rendőrség hivatásos tisztjei közé került. „Gerő elvtárs elgondolásainak végrehajtásában rendkívül következetes. Elképzeléseinek megvalósítása érdekében, ha szükséges íróasztalokat kerül meg. Előfordult, hogy egyébként helyes célok megvalósítása érdekében olyan módszereket alkalmazott, amelyeket egyes gazdasági funkcionáriusok kifogásoltak” – olvashatjuk felettese által írt jellemzését.
Ezeket a kevésbé törvényes és etikus üzleti lépéseit saját maga így kommentálta Dézsy Zoltánnak és Ilkei Csabának, akik 1989-ben interjút készítettek vele: „Az Interag homlokzatára láthatatlan betűkkel egy jelszó volt felírva: Lopok, csalok, hazudok, hogy becsülettel szolgálhassam a népgazdaság érdekeit.”
A népgazdaság érdekeit erősen szubjektív szempontok szerint határozta meg Gerő, ezért jelentős népgazdasági károkozás miatt 1978. augusztus 16-án azonnali hatállyal eltávolították az Interag éléről. Az Interagnak létezett ugyanis egy liechtensteini vállalata, a Fabrikken 3F Horsens nevű híradástechnikai cég, amelyet az Interag törvénytelenül finanszírozott. A vállalat a Tungsram koppenhágai leányvállalata vezetőjének ötlete alapján született, aki a budapesti anyavállalattól nem kapta meg a vállalkozás beindításához szükséges alaptőkét, ezért Gerőhöz fordult segítségért.
Az Interag 1977-ben négymillió dollárral szállt be az adóparadicsomban bejegyzett 3F létrehozásába, de az így megszerzett összeg kevés volt a vállalat működésének finanszírozására, ezért hitelek felvételére szorultak. A hatalmas veszteséget már nem lehetett elleplezni, Gerőt eltávolították az Interag éléről. 1979 elején csak egy nagyobb összeg (hatmillió dán korona) hitel segítette ki a vállalkozást a csődhelyzetből, de ez sem volt elég a konszolidáláshoz, az MNB-nek is be kellett szállnia 1,2 millió USD kölcsönnel.
Az ügyben vizsgálat indult a Külkereskedelmi Minisztérium irányítása alatt, és megállapították, hogy az Egyesült Izzó (illetve annak dániai leányvállalata), valamint az Interag törvénytelen tevékenységei és mulasztásai 6,7 millió dolláros kárt okoztak a népgazdaságnak. A nyomozás eredményéről értesítették a párt- és állami vezetést: személy szerint Korom Mihályt, a KB adminisztratív titkárát, Szekér Gyulát, a Minisztertanács elnökhelyettesét, Borbély Sándor KB-titkárt, Soltész István kohó- és gépipari minisztert, valamint Veress Péter külkereskedelmi minisztert, de „felelősségre vonás ez ideig nem történt, melynek okáról nincsenek információink” – olvashatjuk a kémelhárítás megállapítását. A következmények elmaradásának magyarázatát Gerő László rejtélyes összeköttetései mögött kereste az állambiztonság.
Hiába távolították el Gerőt az Interag éléről, gazdasági visszaéléseit töretlenül folytathatta, és döbbenetes károkat okozott a Magyar Külkereskedelmi Banknak, ahonnan hiteleket vett fel egy osztrák vállalkozóval, Oscar J. Schmidttel közösen. A két ember kapcsolata még a hetvenes években gyökerezett, amikor Schmidt kétmillió dolláros külföldi bankhitelt vett fel úgy, hogy Gerő az Interag nevében kezességet vállalt a pénz visszafizetésére.
A következő évben az osztrák vállalkozó csődöt jelentett, és kiderült, hogy a tartozás behajtására semmiféle lehetőség nincs, ráadásul az Interag a kamatok kifizetését is vállalta, így a kötelezettség már ekkor megközelítette a hárommillió dollárt. A magyar vállalatnak fizetnie kellett Schmidt helyett, de ezzel a visszaélések nem fejeződtek be. A két üzletember közös cége, a Gelaco-Vaduz 1984-től kezdve fedezet nélküli hiteleket kapott az MKB-tól, 1988 elejéig összesen 150 millió dollár értékben. Markovits Béla, az MKB elnökhelyettese, aki a kétes hiteleket engedélyezte, a nyolcvanas évek elején még a CW Bank élén állt, segítette a Waltham finanszírozását is, innen került 1985-ben a külkereskedelmi bank elnökhelyettesi székébe.
A Gelaco komoly tartozást halmozott fel: „A Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. vezérigazgató-helyettese olyan hitelezési tevékenységet folytatott, melyre nem volt felhatalmazása. Nem bankári körültekintéssel finanszírozta a Gelaco AG-Vaduz céget, amely G. L. külföldi munkavállalási engedéllyel rendelkező magyar állampolgár tulajdona. Hasonló módon járt el a Powering Company Holdings Ltd.-Gibraltár cég esetében is, amelynek tulajdonosa Oscar J. Schmidt. Adataink szerint eddig a veszteség 186,8 millió dollár, amely összeg meghaladja az MKB alaptőkéjét.”
A hiteleket egy használaton kívüli kaliforniai olajfinomító, a Powerine Oil Company megvásárlására fordították, amely mindössze negyvenmillió dollárba került ugyan, de a fennmaradó összeget, állításuk szerint, az üzem működőképessé tételére akarták felhasználni. Az üzlet azonban nem jött be, ezért még a finomító munkába állítása előtt azonnali kármentő hitelre volt szükségük, újabb tízmillió dollárra.
1989-es interjújában Gerő azt állította, hogy Németh Miklóshoz, az MSZMP KB titkárához fordult, aki felhívta Fekete Jánost, támogatja-e Gerő újabb pénzügyi kérését. A bankár egyetértéséről biztosította a későbbi miniszterelnököt, és elintézte az újabb hitelfolyósítást; az összeget készpénzben, nejlonzacskóba csomagolva vitte magával Gerő.
A számonkérés természetesen az ő esetében is elmaradt, bár néhány hónapot mégis kénytelen volt börtönben tölteni, ugyanis az Ábrányi-ügy miatti elfogatóparancs még a nyolcvanas évek végén is érvényben volt, amiről Gerő valószínűleg már megfeledkezett, és gyanútlanul belépett Ausztriába.
Egy újabb, nem is annyira apró csepp abban az adósságtengerben, amelyet a kommunista külkereskedelmi és pénzügyi elit hagyott ránk a rendszer bukása után. És mindez még Gerő tevékenységét tekintve is csak a jéghegy csúcsa, hiszen Dézsy Zoltán a Seuso-kincsek után nyomozva újra belebotlott a nagy hatalmú üzletemberbe, aki minden bizonnyal szerepet játszott a felbecsülhetetlen értékű lelet külföldre csempészésében is.
(Folytatjuk)
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás