E télen ismerkedém három Golescoval, Oláhországból, 1848 óta ők is emigránsok, s bár ők nem a török, de a muszka ellen dolgoztak, engedelmet a hazatérésre eddigelé nem nyertek. Sajátságos helyzet. A legifjabb nekem legjobban tetszett (gondolom Alexandre a neve, a másik kettőé Constantin és Etienne).
Midőn hallotta, hogy én a nemzeti egyenjogúságnak barátja vagyok, mód felett megörült, hozzám jött s mondá: régen nem volt oly boldog mint ma, hogy végre talált egy magyart, ki azon jogot, mit fajának igényel, más fajnak is megadni hajlandó. Ő a magyar és oláh nemzet szövetségében látja a jövő biztosítékát. Ez főeszméje, ettől reményli, minden ettől függ. S mindent elkövetett, hogy ez eszmének mind oláh társait, mind a magyarokat megnyerje.
1854-ben Genfben tartózkodván, hosszan értekezett Telekivel, Klapkával – ez éppen nem ízlelte, de végre ráállt, amaz véleményében osztozott, de a formulázásnál kisiklott és semmit nem akart tenni. (Golesco maga sem tudta, ezt mondván mi hiven jellemzi a két embert: Klapka oly gyönge, hogy mindenre rááll, Teleki oly határozatlan s oly óvatos, hogy épp azért minden föllépéstől fél.) Megígérték, hogy írni fognak a nevezetesb egyéneknek, és ez értelemnek igyekeznek többséget szerezni. (Soha senkinek sem írtak.)
De ő erről már 1849-ben Brusszában Kossuthtal beszélt. Igen érdekesen leírta, hogy három hétig mindig sürgette elfogadtatását, K. mindig ígérte, de soha sem fogadta. Ürügy a török őrizet volt, de valóság az, hogy ő mindenkitől félt, mindenben egy orgyilkost látott. Wagner őrnagy volt a közbenjáró, ki föltételül tévé neki, hogy „excellenticiásnak” czímezze, hogy mint gouverneur-rel tiszteletteljesen beszéljen. Efféle föltételek neki ugyan különöseknek tetszőek, de gondolá magában, hol van ember gyöngeségek nélkül? Végre is nem fogadtatott el, hanem az utolsó napon alkalma volt mintegy lehetlenné tenni be nem bocsáttatását.
Miután Wagner a cím s tisztelet megadására újra emlékeztette volna, bement Kossuthhoz, s előadta neki okát jöttének, t. i. az oláh és magyar faj, vagy ha úgy tetszik Oláh-Moldva és Magyarország közt szövetség, de őszinte, becsületes, nyílt, olyan konföderáció mint van az Észak-amerikai statusok vagy a schweizi cantonok közt, de ép azért az épüljön a nemzeti autonómia alapján, nem a hódításén, sem nem azon elven, mely a tért, a földet, az ország határait tartja szentnek.
A belső igazgatás legyen szuverén joggal az illető országoké, de a kül- és általános ügyek közös országgyűlésen intéztessenek el. A kivitelben az országos és szövetségi hatóságok határainak kijelölésében lesznek nehézségek, de most ne arról legyen szó, előbb az eszme mellett kell izgatni, a szövetség eszméje mellett, s kimondani alapjául a nemzetiségek egyenlőségét.
Golesco részletesen fejtette ki nézeteit, ő tisztában van magával, de én most azokat leirni nem tudnám. Elég az hozzá, hogy Kossuth tartalékkal hallgatta előadását, s azzal tette ellenvetéseit, végre, szorongattatván, kimondá, hogy Magyarország egységének eszméjét semmi másnak alá nem rendelheti. Hát miért harcolánk? – kérdé. Éppen mivel azon eszmét semmi másnak fel nem áldozhatjuk.
Szóval, Golesco nézetét el nem fogadta. Ez el akart távozni, kijelentvén, hogy sajnálja csalatkozását, mert azt hiszi a szövetség olyan eszméje nélkül sem nekik, sem nekünk nincs jövendőnk. Mit látván Kossuth, felhívta, fogalmazná írásban véleményét. Minek? – felelé Golesco –, először, én nem vagyok író, aztán ha azt nem helyesli mit szóval előadtam, azt nem fogná helyeselhetni szerkesztve sem.
„S nagy úriasan, de udvarias modorral Kossuth elbúcsúzván, elhagytam őt, nagy búval keblemben, hogy Kossuthot oly exclusive csak magyarnak találtam. Azonban az eszmét terjesztgettem oláh társaim közt, mert ezek közt is sok excluzív oláh van, kik a nemzeti elvnek azért barátai, mert ez más országokhoz ád jogot. Értekeztem, mint mondám, Telekivel stb. is, s amin csodálkozom, az, hogy nekem ők ön magas és tág nézetéről nem szóltak, mit Batthyány-, Görgei-, Kossuthról irt munkájában azonnal fölismertem.”
Sajnálom valóban, hogy nemzetiségről megkezdett munkámat be nem fejeztem. E mag megtermette volna gyümölcseit. Irénkém halála szakasztatá félbe. Az emigrációval nem gondolok, ez egy levált földdarab, mindegy, ez akármit terem, efféle magvakat az otthoni nemzetbe kell elhinteni, sikere az elvnek akkor lesz, ha az a nemzet hitévé válik.
(Szemere Bertalan: Naplóm száműzetésben, 1869)